Valaki megvilágosodhatott a gazdasági minisztériumban. Körülbelül másfél évvel ezelőtt történt, hogy valaki végre rájött a foteleket nyüvő döntnökök közül, hogy az évekkel ezelőtt meghozott, a korábbit megreformáló csődtörvény újabb kiigazításokra szorul, mivel „egyes idejétmúlt rendelkezései miatt” rossz hatásfokkal működik. Mondják ők. E megvilágosodásnak végre megtermett a gyümölcse is: úgy tűnik, hamarosan a parlament elé kerülhet a törvényjavaslat, minek eredményeként az ősszel életbe léphet a fizetésképtelenné váló vállalatok sorsáról döntő új jogi rendelkezés. Ha minden az elképzelt forgatókönyv szerint zajlik, akkor a csődbíróságon ezentúl majd – attól függően, hogy mikor indult meg az eljárás – háromfajta csődtörvény alapján ítélkezhetnek. Hacsak ez a legújabb nem lesz visszamenőleges hatályú rendelkezés.
Ebből is kitűnik, nagy a tumultus ebben az országban a gazdasági és a jogi utakon. Csőd a csőd hátán és csődtörvény a csődtörvény hátán. Az előbbi a gazdasági állapotainkat, az utóbbi a jogalkotási körülményeinket jellemzi.
A látszat nem erről szól. Szerbiában jóval kevesebb csődeljárást indítanak el, mint az erősebb gazdasággal rendelkező országokban. De pusztán csak azért, mert a már működésképtelen cégeknek mindössze a töredékében indul el a csődeljárás. Pedig az nem egy ördögtől való dolog. Képletesen szólva a gazdasági élet sebészkéseként működik. Alapelve menteni, ami még menthető, s nem – mint az itteni tapasztalatok alapján sokan gondolhatják – tönkretenni, ami még tönkretehető.
A szerbiai csődtörvény is választási lehetőségként kínálja föl az átszervezést, ennek ellenére a B92 hírportálon olvasható adat szerint az eddig lefolytatott 1300 eljárásból mindössze 44 esetben valósult meg a cég továbbműködését jelentő újjászervezés valamilyen formában, a többi eljárás fölszámolással végződött. A Világbank vizsgálata szerint a szerbiai csődeljárások rendkívül rossz hatásfokúak. A tartozásaiknak még az egynegyedét sem fizették vissza a csődbe jutott cégek, holott a világ fejlettebb részében ez az arány meghaladja az 50 százalékot. Az eljárások ráadásul csillagászati költségekkel járnak, a csődmassza több mint egynegyedét emésztik föl, miközben másutt ez átlagosan mindössze 8-9 százalékot tesz ki. Ezt mutatják az adatok, melyekről arra következtethetünk, hogy a csődeljárás folyamatába került szerbiai vállalatok többsége lepusztult állapotú, kis értékű – vagy messze alulértékelt – vagyonnal rendelkező, de óriási tartozásokat fölhalmozó cég.
A számok nyelvén megszólaló statisztika nem hibáztatható azért, hogy nem képes a dolgok mögé látni, s rámutatni a mögöttük meghúzódó emberi tragédiákra. Ki figyel itt oda az egyszerű, becsületes munkából megélni kívánó naiv emberek szavára? Az üstökösként fölemelkedő „üzletemberek” hihetetlenül gyors meggazdagodásáról sem árulnak el semmit a számok. Arról sem, hogy a csődeljárás alá került cégek egy nagy részében előzetesen, évek hosszú során át – a vagyon saját kézbe való „átmenekítésével” járó – tudatos tönkretétel folyt. S ha gazdasági bűntény ügyében netalán eljárás indult valaki ellen, akkor az hányszor zárult elítéléssel? Úgy látszik, itt mindenki ártatlan és semmi sem bizonyítható. Kizárólag egyetlen megbüntetendő vétkes létezik: az állami és a társadalmi tulajdonba lévő vagyon. A közpréda. (Pontosabban a tűz közelében lévők prédája.)
Most arról beszélnek, hogy a csődtörvényben van a hiba, s nem az azt működtető és az azzal visszaélő emberekben. Az erkölcsi csődről, ahova az elmúlt két évtizedben jutottunk, mindenki hallgat.
