Fischer Jenő
Az Ólomévek íródeákja címet kapta Fischer Jenőnek a Forum gondozásában megjelent publicisztikai írásait összegyűjtő kötete. A harmincöt éves újságírói pálya utóbbi tizenöt évének publicisztikai terméséből állt össze a válogatás, de a szerző visszatekintésében nem képez határt a kilencvenes évek közepének háborús emlékekkel terhelt zavaros időszaka.
Nehezen szánja rá magát az interjúra Fischer Jenő. Részben talán arra is utal e tétovaság, hogy nem lehet könnyű megszólalni ezekkel az ólomsúllyal telő évekkel kapcsolatban. Az írás kötelező távolságtartása védelmet nyújthat a föltoluló emlékekkel szemben. Ő azonban más magyarázatot ad.
– A hóhér érezhette így magát akasztása előtt. Ha elvétve interjút készítettem, kényelmesen elhelyezkedtem, s a kérdezettre bíztam az agytornát. Nem kedvelem a közszereplést, mert akadozik, reszket a hangom, leküzdhetetlen lámpaláz gyötör. Nem adatott meg a rögtönzés képessége, s más választás híján talán ezért vonzott az írott sajtó.
Harmincöt éve újságíró a könyv szerzője. E viszonylag hosszú idő alatt legalább három világosan elkülöníthető politikai rendszer volt hatalmon: a szocialista korszak, a miloševići és az azt követő, máig tartó rendszer. Feltehetően elemzésük sajátos kihívás.
– Nem a legszerencsésebb időszakban kezdődött a pályafutásom. Akkor jelent meg a hírhedt Levél, amely megfogalmazta a párt, a rendszer elveit a társadalom reformját kezdeményezők, a szabadabban gondolkodók – őket nevezték liberálisoknak, vagy ahogyan az ismét hatalomra került iskolázatlan politikusok mondták, a liberalistáknak –, továbbá a gazdaságnak a politikától való függetlenségéért küzdők, a technokratáknak megbélyegzettek politikai likvidálását. A dogmások fölényes győzelmet arattak, az ország és lakossága súlyos, máig kiheverhetetlen vereséget szenvedett. Ez a vidékies, megalapozatlan, erőfitogtató, ostoba politika visszhangzott a 8. ülésen, amelynek győztesei elhelyezték a maguk jókora kövét a pokol, a tragédia felé vezető úton. Sokat töprengtem azon, miként történhetett meg, hogy Európa szívében rablással, fosztogatással, szexuális gonosztettel, testvérgyilkossággal párosult brutális háborúk sorozata robbant ki. Talán abból kellene kiindulni, hogy a második világháború utáni új állam, rendszer nem indult el a parlamenti demokrácia útján, álválasztásokat szervezett, elfojtotta, s nacionalistának bélyegezte meg a nemzeti érzést, semmibe vette az átlagember véleményét, nem törődött gondjaival, helyzetével. Ez az önző hatalmi elit az önön sírját ásta meg.
Ha a mai eltorzulások, ez a felemás, félig-meddig torz rendszer létrejöttének okait kutatjuk, akkor egészen a múltba nyúló gyökerekig kell lehatolnunk?
– Nincs más választásunk. Nem mentesülhet a felelősség alól Tito sem. Uralkodásának kezdetén kíméletlenül kiirtotta mindazokat, akiket osztályidegennek, hazaárulónak, ellenséges elemnek bélyegeztek meg. A Sztálinnal való szakítás után fokozatosan enyhült a diktatúra, de továbbra is példásan megtorolták még a jóhiszemű bírálatot is, bebörtönözték a másképpen gondolkodókat. Élete vége felé Tito nézete megmerevedett: képtelennek bizonyult annak belátására, hogy a reform sikere, amelyet kezdeményezett, a párt hatalmának csorbítását követelné meg. Ez a súlyos ellentmondás, utópia következtében utódjaira a gazdasági, társadalmi, nemzeti égető gondok tömkelegét hagyta. Nem Tito életében zúdult Jugoszláviára az a rettenetes tragédia, amelynek egyik gerjesztője Slobodan Milošević. Minden korban akadnak olyan politikusok, vezetők, vezérek, kiskirályok, akik a tiltó, figyelmeztető jelzések ellenére őrült sebességgel előznek a kanyarban, szándékosan nem kerülik el a buktatókat, abban a tévhitben ringatva magukat, vagy már rögeszméjükké vált, ha egyszer, kétszer, háromszor hajszálnyira megúszták, akkor miért ne próbálkoznának negyedszer is. Az Ivan Stambolić gyilkosai feletti ítéletben olvasható, hogy hatalma, rendszere a bűnön, a véren, hazugságon, fondorlatokon, álhazafiságon alapult.
Milošević támogatóinak, híveinek tág köre nélkül nem hozhatta volna létre e monstruózus építményt...
– Teljhatalmának megszilárdításában, a lelkek mételyezésében, a vérontásra való felkészítésben súlyos felelősség terheli azokat az értelmiségieket, akik a nemzetállam megteremtését a demokrácia meghonosítása fölé és elé helyezték. Uszítottak más nemzetek, felekezetek és azon nemzettársaik ellen is, akik az erőszak, a véres megoldás helyett a közmegegyezést, a békés rendezést szorgalmazták, s elítélték a nacionalista tébolyt. Felélesztették az emberben rejlő gonoszt, hamis mítoszokat, mitológiát terjesztettek. Ez az álpróféták megdicsőülésének korszaka. Ahogyan Danilo Kiš maró gúnytól nem mentesen nevezte őket, forradalmárok a hatalom hajóján.
Hol húzták meg a véleményszabadság határát régebben és most?
Példaképem Megyeri István, a Vámpírkirálynőként világszerte kétes hírnevet szerzett Báthory Erzsébet udvari papja. Egzisztenciáját, életét kockáztatva először négyszemközt kérte a nagy hatalmú asszonyt, hogy szüntesse be szadista kéjelgéseit. Mivel szavai nem találtak meghallgatásra, nyilvános prédikációjában feddte meg a várúrnőt, s ismételten figyelmeztette, hogy tetteit ,,bánja és nem szenvedi el az Isten.” Bátor kiállása, szókimondása mennyire mutat példát, azt valamennyiünk bírója, az Olvasó ítéli meg.
A könyvet záró írás az Ima az áldozatokért. Kikért szól az ima?
– Ha az Örökkévaló képzőművészeti tehetséggel áldott volna meg, akkor valamennyi háború, bosszú, terror, törvénysértések ártatlan áldozatainak, a kiszolgáltatottaknak, a védtelenek emlékét egy óriási könnycseppet ábrázoló szoborral örökíteném meg. Szól az ima mindazokért, akik a világnak ezen az átkozottul huzatos vidékén ordas eszmék, dúvad államok, mocskos gárdák túl gyakori tobzódásának idején védelem és oltalom nélkül maradtak. Többet nem tehet egy halandó újságíró, mint mérhetetlen gyásszal a szívében, mély főhajtással adózik emlékük előtt, annak reményében, hogy soha többé nem ontják ártatlanok vérét.
