Lankadó figyelemmel kíséri a szerb média a Szerb Pravoszláv Egyház hagyományos tavaszi püspöki összejövetelének az eseményeit. Ez a harmadik Szent Püspöki Zsinat, amit Pál pátriárka nélkül vezényel le a szerb egyház püspöki testülete, a nagybeteg egyházfő ugyanis már másfél éve a belgrádi katonakórház kényszerű vendége. Az azóta eltelt idő sem volt elég ahhoz, hogy komolyabb elmozdulást sikerüljön elérni az új egyházfő kinevezésének az ügyében. Hiába az egyházkormányzásban előállt hatalmi űr, hiába az azt megszüntetni kívánó kezdeményezések, az ellenállás falát nem lehetett áttörni.
Az elöljárók még egyházuk fejének a kérését is elutasították, aki tavaly novemberben fölajánlotta a lemondását a püspöki testületnek. Még nincs vége a májusi zsinatnak, de a jelek alapján joggal föltételezhetjük, hogy ez az összejövetel sem fog átalakulni választógyűléssé. Marad a status quo. Részben ezzel magyarázható a médiafigyelem visszafogottsága, s azzal, hogy szokásukhoz híven a püspökök most is lakatot tettek a szájukra. Nagy a csend a Szent Püspöki Zsinat körül. Az újságírói találgatásokon kívül eddig mást nemigen lehetett hallani. A zsinati szóvivővé kinevezett Irenej bácskai püspök közleményei pedig semmitmondóan általánosak.
Könnyen lehet, hogy vihar előtti csend ez. A zsinat után, amikor föllazul az együttlét parancsolta fegyelem hallgatásra intő kötelme, még sok minden kiderülhet azokról a késhegyre menő harcokról, amik a bezárt ajtók mögött dúltak. Így történt ez a novemberi püspöki összejövetel után is. A pátriárkaválasztás titkos esélyese, Grigorije, a zahumljei és hercegovinai püspök hosszú levéllel fordult püspöktársaihoz, melyben a pátriárkaválasztás elmaradása miatti csalódásának adott hangot. A betöltött hivatalához mérten szokatlanul fiatalnak számító egyházi vezető levele megosztotta a közvéleményt: egyesek szennyes kiteregetésének minősítették, mások az egyház sorsáért aggódó, egyházpásztorhoz méltó fölszólalásnak. „Sajnos, úgy tűnik, hogy atyánkat és egyházunk fejét paravánként használjuk, aki mögé a hiányosságainkat próbáljuk elrejteni. (…) Kérdezem, kinek teszünk szolgálatot azzal, hogy „könyörögve kérjük, maradjon továbbra is az egyház trónusán”? Őszentségének, Pál pátriárkának, visszautasítva az ő saját kérését; az Egyháznak, amelyet, ismétlem, megbénít ez a helyzet; a főváros hívő népének, avagy azoknak a keveseknek, akiknek a jelenlegi káosz fenntartása a kezére játszik?” – olvasható többek között a szókimondó levélben. (A fővárosi hívek említésének az oka, hogy Pál pátriárka egyben a belgrádi ortodox egyházmegye vezetője is, ami ezért szintén pásztor nélkül működik.)
A pásztor távollétében a nyájat egyelőre elvezetgetheti a pásztorbojtár is? Meddig lehet még ezt az elodázó játékot játszani? A vallási felekezetek lomha működését ismerve még nagyon, nagyon sokáig. Kendőzetlen őszinteséggel szólva, mindaddig életben lehet tartani a status quo fenntartásában érdekeltek reményét, amíg a katonakórház orvosai életben képesek tartani az egyházfőt. Vallási nyelvezettel szólva mondhatnánk azt is – az érdekeltek bizonyára mondják is –, mindaddig, ameddig az Úr is így akarja. Farizeusi képmutatástól bűzlik az ilyen egyházi körökben gyakran alkalmazott beszédmód, amely isteni elgondolásként tünteti föl az esendően emberi és merőben világias célok kivitelezését.
Évekkel ezelőtt a katolikus egyházon belül is hasonló helyzet uralkodott, a hivatalát ellátni képtelen, nagybeteg II. János Pál pápát Joseph Ratzinger bíboros helyettesítette, akit a katolikus egyházfő halála után pápává is avattak. Ezzel a döntéssel a római egyházon belüli konzervatív irányzat érezhette magát az egyházfőválasztás nyertesének. A Szerb Pravoszláv Egyházban Amfilohije metropolita a helyettes ügyvivő. Ha netalán itt is ugyanez a forgatókönyv játszódna le, akkor nemcsak, hogy egy konzervatív, hanem ráadásul egy harciasan nacionalista egyházvezető lesz az új szerb pátriárka. Ha az Úr is így akarja.
