„Az olajfa dicsősége”
XVI. Benedek nyolcnapos szentföldi útját erőteljes médiavisszhang jellemezte. Közfigyelem kísérte a konzervatív elkötelezettségű teológusból és hitvédőből lett pápa minden média által közvetített megnyilatkozását, hiszen mindenki előtt világos volt, hogy egy félresiklott mondat máris darázsfészekszerű felbolydulását idézhet elő.
A korábbi szerencsétlen, rossz diplomatára valló megnyilatkozásaival a pápának sikerült magára haragítania mind a muzulmánokat, mind a zsidókat. Most esély nyílott a katolikus vezető számára, hogy „vezekeljen” a nyersen megfogalmazott, avagy félreértett mondatok miatt. Sokan bocsánatkérést vártak tőle. A szavakra most nagyon kellett vigyázni, alaposan megrágni, megfontolni azokat, mielőtt kimondatnak: nem lehetett ez könnyű feladat annak az egyházfőnek, aki korábbi professzori és teológia működése alapján a szavakat az igazság megismerése és kimondása eszközének tekintette. A diplomácia nem az őszinteség nyelvén szól, a kígyó okosságára és kettévágott nyelvére van szüksége az ügyes diplomatának. (A bibliai szóhasználatban a kígyó az okosság jelképállata.) Miért kellene politikusi ügyességével is helytállnia a legszámosabb keresztény egyház fejének? Elvégre ő egy vallási vezető! Azért, mert a világos elválasztást szorgalmazó igyekezetek ellenére a vallás és a politika sohasem vált teljességgel külön, még Nyugaton sem.
A politika és a vallás összefonódnak, gyakran kell megtapasztalnunk ezt a felvilágosult embert feszélyező társadalmi sajátosságot. Az orientális civilizációk tagjainak, ha még nem nyugatiasodtak el, ismeretlen ez a probléma: tőlünk keletebbre mindmáig természetesen hat, hogy a vallási és a világi szféra közötti határok elmosódnak. Már a keleti kereszténységen belül is határozottan érezhető ez a vonás, Szerbia is ékes példája ennek, Oroszország még inkább. Ennek ellentmondani látszik, hogy a kora középkortól kezdve a pápa egyszerre volt egy nagyegyház és egy itáliai kisállam vezetője. Ez inkább megerősítés, mint ellentmondás: a pápaságnak pontosan azért kellett a világi, politikai színtéren is megszerveződnie, államot alapítania, mert Nyugaton már a középkorban kettévált a világi és a vallási hatalom, s világi hatalomra és tekintélyre is szert téve az államalapítással a pápaság hatékonyabban volt képes érvényesíteni vallási hatalmát a többi világi uralkodó országában. Talán egy kicsit bonyolultan hangzik, de az összetettség a nyugati civilizáció bonyolult fölépítéséből származik, abból a nyugati ember fejében megszületett, mások számára különösen hangzó ötletből, hogy ketté kell választani a világi és a vallási szférát. A keleti civilizációs alapok az összefonódás miatt ettől sokkal egyszerűbbek, itt nem kell szőrszálhasogató megkülönböztetésekbe bocsátkoznunk, itt a vallási kijelentés világias érvényű kijelentés is ugyanakkor. Mohamed személyét megsérteni karikatúrával, vagy a bizánci császár elítélő teológiai szemléletét citálva az iszlámmal kapcsolatban – mint a pápa tette regensburgi beszédében – nem csak a muzulmánok vallási érzéseit sérti, hanem egészében véve az iszlám világ elleni támadásként értelmeződik. Ez egyben Pakisztán vagy Irán elleni merénylet. Miért? Mert ezek iszlám államok. Nem könnyű ezt megértenünk a vallási és a világi kettéválasztásához szokott nyugati gondolkodásmódunkkal. A Dániában megjelent Mohamedet gyalázó karikatúrák miatti általános felháborodást követő nyugati értetlenség jól jellemzi, hogy mennyire elidegenedtünk már ettől a keletebbre még mindig honos, szakrálist és profánt egyben látó gondolkodásmódtól.
XVI. Benedeket államfőnek kijáró tisztelettel fogadták a Szentföldön, elsősorban természetesen a világ legbefolyásosabb egyházának a vallási vezetőjét látták benne. Ezért is figyeltek annyira oda minden egyes szavára, amelyeknek az elmondottak miatt egyszerre volt vallási és világi jelentőségük. A háborús ellentétekkel szétszabdalt Közel-Keleten többszörösen is meg kell fontolni az elhangzottakat, de a szentatya és/vagy a tanácsadói megtalálták azt a központi üzenetet, ami egyik fél vallási és világi érzékenységét sem sértheti. A szentföldi látogatás jelmondata a Híd a békéhez volt. XVI. Benedek tehát a béke üzenetével érkezett, és senki sem vitathatja, hogy ez mindenki közös érdeke. Minden vallás a béke vallásának tekinti magát, a Nyugaton elterjedt, dzsihádról szóló téveszmékre rácáfolva természetesen az iszlám is.
A dolog érdekessége, hogy a XII. században élt Szent Malakiásnak tulajdonított jövendölés a lista szerinti utolsó előtti pápát, akit XVI. Benedekkel azonosíthatunk, a Gloria olivae (az olajfa dicsősége) rövid jellemzéssel illeti. Az olajfa közismerten a béke jelképe. Most mindenesetre a béketeremtő vallási vezető szerepében jelent meg a Szentföldön. Nem kell azonban eltúlozni ennek a látogatásnak és az ott elhangzottaknak a jelentőségét: nem lehetnek nagy hatással ott a békítő szavak, bárki is mondja ki azokat, ahol ekkora ellentétek fordítják egymással szembe az embereket. Az igazi, nagy béketeremtő feladat nem is a Szentföldön, hanem a katolikus egyházon belül várja a pápát, amit a reformot követelő liberális álláspontok és az újításokat mereven elutasító konzervatív törekvések szakítanak ketté. Kérdés, hogy miként tud ennek a nehéz feladatnak megfelelni az a pápa, aki korábban a Hittani Kongregáció vezetőjeként a liberális teológusok – köztük a magyar Bulányi György – félreállításával tette ismertté a nevét.
