Felületesen nézve azt gondolná az ember, hogy az államkassza és az egyén pénztárcája között vajmi kevés kapcsolat van. Az egyik elfér a zsebben, s tulajdonosa, a szerbiai átlagember örülhet, ha ezresekkel van megtömve. A másikban milliárdokkal számolnak, ez a hatalmas pénztömeg valamilyen rejtélyes módon mégis kapcsolatban van a zsebünkkel.
Az állampénztár és a zsebünk közötti feszélyező kapcsolatot igazából csak akkor kezdi megtapasztalni az egyszeri ember, amikor az országot irányító politikusok a költségvetési hiány növekedéséről kezdenek el beszélni. Ilyenkor, szinte rendeltetésszerűen, az elsők között merül fel, hogy emelni kellene az adókat, vagyis az eddiginél egy kicsit mélyebben kellene belenyúlni a polgárok zsebébe. Ez történik most is. Szerbia költségvetési hiánya fedezésére a Nemzetközi Valutaalaphoz fordult hitelért, s a pénz sohasem jár ingyen: a kölcsön fejében kemény intézkedések meghozatalát kellett kilátásba helyezniük az országvezetőknek.
A büdzsét két módon hozhatja rendbe a kormány: a bevételek (például az adók) növelésével, vagy a kiadások (például a földuzzasztott államapparátus) csökkentésével. Az ilyen döntések meghozatalához politikai bátorságra van szükség. A népszerűtlen intézkedések hatásán a politikai demagógia határát súroló lépések kilátásba helyezésével lehetséges némiképp enyhíteni. Már hetek óta ilyenekről cikkezik a sajtó: „a képviselők szolidaritást vállalva lemondanak jövedelmük egy részéről, a gazdagokat többletadóval illetik majd, az állami közigazgatásban csökkentik a foglalkoztatottak számát...”. Jól hangzó ígéretek, de tudni kell róluk, hogy ezekkel megvalósulásuk esetén sem lehetne betömni az óriásira növekedett költségvetési lyukakat.
A képviselők a politikai poénszerzés helyett inkább a hatékony válságkezelő intézkedéseken törnék a fejüket! A válság igazi kárvallottjai valószínűleg az együttérzésükre sem tartanak igényt. A fizetéséből élő szerbiai átlagpolgár nem tőlük várja a szolidaritás kinyilvánítását, hanem a milliárdosoktól, akiknek – ha egy igazságosabb társadalomban élnénk – adó formájában jóval többet vissza kellene szolgáltatniuk a közösségnek a személyes gazdagodásukat szolgáló nyereségből. Ez volna a törvénybe iktatott szolidaritás! A gazdagok fokozottabb tehervállalása tehát nem egy elvetendő ötlet, de ki hajtaná végre? Melyik komolyan vehető politikai erő akarná megszabadítani magát az aranytojást tojó tyúktól? Melyikükben van meg a bátorság, hogy nyíltan szembeszegüljön a politikát irányító háttérvilággal?
A harmadik javaslat, az állami bürokrácia leépítése is népszerűségre számíthat azok körében, akiket nem érint közvetlenül a tervbe vett intézkedés. Nyilvánvalóan ők vannak többségben, habár a szerbiai államigazgatásban dolgozók számát sem kell lebecsülni! 2000-ben – a második politikai (fél)fordulat időszakában – a belügyben, a belbiztonsági szolgálatnál és a katonaságnál foglalkoztatottakat nem számítva – kb. 8000 alkalmazottja volt az államigazgatásnak. Ma 26 000.
Micsoda bámulatos előrehaladás! Ha a többi területen is ekkora munkaerő-növekedést sikerült volna végrehajtani az elmúlt nyolc évben, akkor egészen bizonyos, hogy nulla százalék körüli lenne a szerbiai munkanélküliségi mutató!
Félretéve a keserű iróniát, ez az adat egyértelművé teszi, hogy valóban változtatásra van szükség az államigazgatásban. Nem is annyira leépítésekre, mint amennyire ésszerű reformra: egy szakszerű, hatékony, optimális számú foglalkoztatottal működő modern közigazgatás kiépítésére. A szerbiai politikai viszonyok ismeretében az alkalmazottak számának csökkentéséről szóló bejelentés viszont kételyeket ébreszt. Joggal vetődik föl ugyanis a kérdés, mi lesz, ha azok kerülnek rá a felmondási listára, akik a szakértelmük, s nem a politikai hovatartozásuk miatt jutottak hozzá a jól fizető állásokhoz? Ha nem a pártkatonáktól válnak meg, s ettől okkal tarthatunk, akkor nyilván azok lábára kötnek majd útilaput, akik értenek is a szakmához.
Belegondolni is rossz, hogy miként fog működni ezután az amúgy is vízfejű szerbiai államigazgatás!
