A kisgyerek lénye egyetlen módon, a szülei arcát kivetítve alakíthat ki képet magának az isten világáról. Az istenkép megromlásához az vezet, mondják a teológusok, ha a gyerek eltorzulva láthatja visszatükröződni az apjában és az anyjában azt a lelkében hordozott ősképet, akit ő egyedül a szülein keresztül képzelhet el. Nem tőlük, hanem az élő istentől távolodik el ekkor, néha örökre szólóan, és Nietzsche, a világ talán egyetlen hiteles istentagadója kifejezésével élve, egy halott, nem létező istenről alakít ki ekkor képet magának. Egy bálványt kezd el imádni ezt követően, s később, istentagadóként eltávolodva e képtől, a hamis istent veti el.
Ebből is látszik, hogy az istentagadás is lehet erény és az istenimádás is lehet a második parancsot megszegő bűn, de az isten országának a kapujához egyik sem jelent kulcsot: sem a tagadás, sem az imádás. A kapu vagy kinyílik, vagy nem. Bepillantani is csak a lelkünkkel látva lehetünk képesek e más világba: a szent élmény megoszthatatlanul egyedi, mégis minden embernek kijáró tapasztalatával.
Vallástudománnyal foglalkozva ma már pontosan be tudom azonosítani, hogy mi volt az a rettenettel és csodálattal vegyes sorsfordító érzés, ami akkor uralt el, amikor sikerült meglesnem a karácsonyfát hozó Jézuskát: ez volt életem első szent élménye, amiből csírát bonthatott az azóta erős fává terebélyesedett meggyőződés, hogy az istent az emberek között, s nem a távoli és elérhetetlen égben kell keresni.
