A vagyon-visszaszármaztatás égetően sürgős feladat Szerbia számára az európai uniós tagjelölti státusz elnyerése érdekében. Amikorra az Európai Bizottság elkészíti a csatlakozási kérelem elbírálásának alapjául szolgáló országvéleményt, a vagyon-visszaszármaztatásnak természetesen nem kell befejeződnie, de az uniós kormányfők és miniszterelnökök elvárják, hogy addigra Szerbia dolgozza ki azt a modellt, amely alapján végre kívánja hajtani ezt a feladatot.
A restitúció körül már régtől szövődik a mese, sokak előtt felcsillant a remény, hogy birtokába jutnak mindannak, amit elődeik örökül szántak nekik, de az állam elorozta előlük. Amikor a zombori Szentháromság-plébániatemplom pasztorális tanácsa számba vette államosított javait, kiderült, hogy nem csupán a mai Testvériség-Egység Általános Iskola és a Műszaki Szakközépiskola épületeinek kellene visszakerülniük a katolikus egyház tulajdonába, hanem több tanyasi iskolának is. Ha kicsit elmélázunk e tény fölött, világossá válik, hogy a hajdani ferencesek, a későbbi plébánosok és felettes vezetőik a lélek épülése mellett a szellem gyarapodásáról is gondot viseltek, iskolákat, neveldéket alapítottak, építtettek és működtettek. Nemcsak a megyeszékhellyé terebélyesedő, írnokok hadát foglalkoztató városban, hanem még a tanyákon is, hogy a paraszti sorban nevelkedő lurkók is részesüljenek a betűvetés tudományából és egyéb ismeretekből.
Örökséget hagytak. Anyagit és szellemit egyaránt.
Amikor Zombor 1749. február 17-én megkapta a szabad királyi város címet, még nem állt a városháza, a megyeháza meg még tervben sem volt, hiszen a város 1786-ban lett Bács-Bodrog vármegye központja. A Mária Terézia által kibocsátott kiváltságlevelet bécsi megbízatásból Stephan Joseph Koller gróf hirdette ki Zombor szabad királyi város népének 1749. április 28-án, mégpedig a Szentháromság-plébániatemplom épületkomplexumához tartozó díszteremben, ahová alig fért be a szigorúan megválogatott ünneplő közönség. Az elibertációt busásan megfizető városi magisztrátus, a kiváltságot kijáró öntudatos polgárok és jogaikat veszített granicsárok, a bécsi udvarban hosszas tárgyalásokon győzködő Parchetich Márton és Atanaszije Sztojsity örökséget hagytak a városra. A 150 000 aranyforintért vett szabadságlevelet, ami megalapozta a város későbbi fejlődését, megyeszékhelyi státuszát, polgárainak jólétét. Ma a díszteremben, ahol Koller gróf sűrű vivátozás közepette felolvasta a császárnő szabadságlevelét, és amelynek homlokzatán ma is áll a város híres napórája, alatta a talán még híresebb felirattal: „Egy ezekből végórád!”, mészárszék működik.
Nem lehet kétségünk afelől, hogy valamilyen módja csak van a kárpótlásnak, különböző országokban eltérő modellek alapján folyik a restitúció, az állam természetben, vagyonban, pénzben igyekszik kárpótlást adni azért, amit a társadalom egy korábbi időben elvett, kisajátított akkori tulajdonosaiktól, azok majdani örököseitől. Tapasztalatból tudjuk, az államnak, legyen az bárhol, még az elveszített emberélet pénzzel megválthatóságának kiszámítására is van képlete. Fogolytáborért ennyi, internálásért annyi, ártatlan halálért amannyi. Az viszont már kétségesebb, hogy lenne valami módszer, eljárás vagy képlet az örökhagyók szándéka megcsúfolásának kárpótlására. Mert mi egyébnek nevezhető, ha a város mészárszék üzemeltetésére ad engedélyt egy szakrális épület kisajátított szárnyában, ahol a magisztrátus 261 évvel korábban a mai Zombor létrejöttét, meglétét megalapozta, olyan szilárd fundamentumot rakott le, hogy a várost a fölötte ide-oda tologatott határok, be- és kivonuló hadak, a történelem viharai nem sodorták el. Ezeknek az örökhagyóknak köszönhető, hogy a város, ha ugyan csak szerényen, porba omlott gazdasággal, de mégis igyekszik megújulni, szépülni, közműveit gazdagítani, oktatási és kulturális intézményeit működtetni, s nem utolsósorban újra bekapcsolódni a nemzetközi vérkeringésbe, ami mindig is törekvései közé tartozott, mert a hajdani városatyák, a szorgos, széles látókörű polgárai ezt is örökül hagyták a jelennek.
Az örökhagyók felé csak értékóvó hűséggel és azok szellemi hitének intenzitásával szabad fordulni. Ennek hiányában fel se ismerhető az örökség, az örökös pedig méltatlanná válik rá.
A város élete azonban nem vezethető vissza a múlt reguláira, az etika normáira és az erkölcs parancsaira. A városban élni kell, a megélhetéshez pedig munkára van szükség.
Munkakedvből nincs is hiány. Ám itt vissza kell kanyarodnunk a vagyon-visszaszármaztatáshoz. Ezt a feladatot Szerbia nem oldotta meg, noha úgy tűnik, hamarosan bele kell kezdenie. Szerbiában Zombor környékén található a legnagyobb területű állami tulajdonban lévő termőföld. Ezeket a szántókat előbb-utóbb vissza kell származtatni egykori tulajdonosaik jogos örököseinek. Bizonyára nem ugyanott, ahol elvették, de hasonló minőségben, arányos tagolásban. Vissza kell adni. Addig azonban művelni szeretnék. Három egykori társadalmi, majd rosszul privatizált, ma szerkezetváltás alatt álló vállalat, a Graničar, az Aleksa Šantić és a Stanišić mintegy 8000 hektár állami termőföldet művel immár negyedik éve, anélkül hogy bérletet fizetne érte. Ezen vállalatok Sárin (Aleksa Šantić), Gádoron (Gakovo), Őrszálláson (Stanišić) élő dolgozói elbarikádozták a Zombor–Bezdán- és a Zombor–Szabadka-műutat, annak reményében, hogy a mezőgazdasági minisztérium garanciát ad nekik, hogy az általuk művelt földek nem kerülnek licitációra. Különben mindhárom falu halálra lesz ítélve, mert csupán ezek a vállalatok adnak munkát a helybelieknek. Ezeket az úttorlaszokat viszont az ugyanezekben a falvakban dolgozó magántermelők útblokádja előzte meg, amit az váltott ki, hogy a zombori városi hatóság idén egyáltalán nem hirdetett árverést, így a termelők a kivételezett területek mellett fennmaradó szántókra se licitálhattak, más kataszteri községekben pedig nincs is joguk rá. Ennélfogva jogfosztottnak és másodrendű polgárnak érzik magukat.
A barikád mindkét oldalán dolgoznának, a gazdasági minisztérium és a privatizációs ügynökség áldását adta a három mezőgazdasági vállalat szerkezetváltására, vagyis hogy mezőgazdasági közvállalatként Zombor városának tulajdonába kerüljenek. Az érintettek ebből azt vélték kihallani, hogy megmarad számukra az állami tulajdont képező szántók művelésének joga. A mezőgazdasági minisztérium viszont nem adott ilyen ígéretet, a városi hatóság pedig nem írta ki a licitációt, így most voltaképpen senki se dolgozik.
Hogy azért tanulsága is legyen a történetnek: ha az államosított föld még nem is került vissza az örökösök jogos tulajdonába, valami mégis átöröklődött.
A józan paraszti gondolkodás.
Amikor az útzárlatot tartó egyéni termelők látták, hogy akciójuk ellenakciót váltott ki, a mezőgazdasági vállalatok dolgozói kitartanak a blokádon, összepakolták cuccukat és hazamentek. Amíg tart a vállalati tiltakozás, a sajtó melegen tartja a témát, róluk is beszélnek, miközben ők odahaza, a meleg szobákban szövögetik terveiket egy nagy létszámú parasztszervezet megalakításáról.
