Miként a por szitál a politúrra, úgy temetik egymás alá magukat egykori, vélt értékeink. Az idő múlásával pedig hatványozott gyorsasággal zsugorodnak össze azok a köztes terek, amelyek egykoron magát az életet jelentették. A szemétdomb kulturális metaforává lett.
Az íróasztal konkrét célt szolgál, legalábbis erre utal elnevezése: írni kell rajta. Nem cserepes virágot tartani lapján, vagy tévéállványként használni, hanem melléülni, rákönyökölni, állunkat tenyerünkbe támasztani, hátha jobban megy tőle a fogalmazás, és írni. Levelet vagy verset, a rámenősebbek akár regényt, naplót. Az íróasztal megköveteli az összpontosítást, a figyelmet, a fegyelmet, a rendet és a rendezettséget. Egy ételrecept átmásolásához, egy boríték megcímzéséhez, egy csekk aláírásához megteszi a konyha- vagy klubasztal, de az elmélyüléshez íróasztalra van szükség.
Életem során szinte kultuszt alakítottam ki az íróasztal köré. Ebből eredően több tévhitet is realitásként kezeltem, csak később – sőt, éppen most – világosodott meg előttem, hogy rosszul vélekedtem. Az első ilyen badarság, hogy az íróasztalnak az ablakkal szemben kell állnia. Hogy az előtte ülő bármikor kinézhessen a szobán kívülre, szelleme időnként megpihenve elhagyhassa az elmélyülés terepét, a születő mű, legyen az írásos házi feladat vagy titkos tanokba bevezető orfikus alkotás, ne csupán az elme elvont tevékenységéből épüljön, hanem hagyjon benne nyomot a fák leveleinek tetten ért rezgése, a napsugár beesési szöge, a párját kereső veréb röpte. Mi sem természetesebb, hogy az én íróasztalom gyermekkoromtól kezdve éveken át az ablakkal szemben állt, és mindig példás rendet tartottam rajta. Úgy hittem, kinek milyen rend van az íróasztalán, olyan rend uralkodik a fejében. Ez volt a másik, bútoripari indíttatású téveszmém.
Amikor először jártam kollégám, későbbi barátom lakásán, megdöbbenve láttam, hogy az ő íróasztala mögül csupán a szoba falára nyílik rálátás. Pedig addigra megírta első, Újvidékről szóló regényét. Azóta többet is, de nem tudom, milyen íróasztal mellett. Az elsőre viszont rákérdeztem: valóban a fehérre meszelt falra néző íróasztalán írta? Az író számára a kérdésem tűnt abszurdnak, persze, ott született a nyulakkal és egyéb városlakókkal foglalkozó műve. Aztán egyszer, szinte észrevétlenül az én íróasztalom is átkerült a szoba másik sarkába, és inkább ragaszkodtam az asztalhoz, mint az ablakhoz, ami immár a hátam mögött lévén, csak tudati szinten jelzi, hogy bármikor kinézhetek rajta, de ahhoz fel kell állnom a székből, megtörni a koncentráció kéjes ívelését. Az ablak csupán jelzi, hogy van, hogy létezik, és nem változtatja csapodár módon helyét, miként azt az íróasztalok szokták, és ezáltal biztonságot sugall az íróasztal előtt ülő felé.
Szinte hihetetlen, de az íróasztalom írástudásom negyvenöt esztendeje után is képes meglepetéssel szolgálni. A rend megszállott hívőjeként borzadtam el a minap, amikor látványként tudatosult bennem, micsoda káosz uralkodik az íróasztalomon. Odahalmoztam mindenféle eszközöket, tárgyakat, mintha azokra írás közben szükségem lenne.
Az íróasztalom lapja nem a tárgyak szentélye, ahogy annak lennie kellene, nem is KÁOSZ halmozódott fel az asztallapomon, mert abból még megszülethetne a REND, hanem egyszerű szeméttelep. Szeméttelep, mint az élet metaforája. Az íróasztalom csendéletében életre kelt kulturális metafora. A látszat a funkcionalitást sugallja, ugyanakkor a látvány visszataszító. Némi eufémizmussal akár inspiratívnak is mondhatnám, de voltaképpen diszfunkcionális.
Egyik ismerősöm mesélte a közelmúltban, hogy amikor átlépte a negyvenedik életévet, azon vette észre öregedését, hogy több időre volt szüksége, amíg kipiheni magát, meg hogy már nem estek jól egyes ételek, amelyeket korábban szeretett. Számomra az asztallapomra vetett tekintet volt revelációs hatással: egyetlen pillanat alatt ismertem föl, hogy beszűkültek a köztes tereim. Baráti csevegések helyett a munkahelyi megfelelés köti le időm, séták helyett gályapad, színház helyett olykor egy DVD, pedig – emlékszem – két évvel ezelőtti élettervem szerint beiktattam minden napra egy filmet, nem lett belőle semmi. Korábban hetente elolvastam 2–3 verskötetet, egy regényt vagy novellagyűjteményt, naprakész voltam folyóiratokat illetően. Mindezek helyett most csak gyűlik a szemét az íróasztalomon.
Pedig micsoda tágasság nyílott rajta egykoron, amikor csupán az olvasott könyv, egy négyzetes füzet és egy töltőtoll állt lapján! Most permetez rá a por, és immár régészeti leletként bukkannak föl hajdani mániáim. Szinte mindent gyűjtöttem, kényszeresen, pormacskát meg köldökszöszt talán nem, de egyebeket igen. Képtelen voltam mozdulni a könyvektől és folyóiratoktól, de nem éreztem, hogy azok belefolynának köztes tereimbe, mert voltaképpen ők voltak maguk a köztes tér. Zenebuziként idehaza vásároltam, külföldről hozattam a nagyszerű bakelitokat, majd megjelent az orsós magnó, nekem négysávos Teslára futotta, nyomban átjátszottam a lemezeket, rádióból vadásztam a muzsikát. Aztán jött a hangkazetta. Átjátszani a menthetőt, új hanghordozókat vásárolni – ettől minőségtelenebb anyaggal még nem találkoztam, mert a rá következő minidisc-szezont szerencsésen átvészeltem a nincstelenségnek köszönve. Végül mindent kidobtam, mert elérkezett az ukrán CD-piac Kánaánja. Három pakli cigarettáért egy teljes életművet ki lehetett sajátítani, nem is túl rossz minőségben. S végül (?) jött a korlátlan hozzáférhetőség: hiányzik valami? Kattints, letöltőd. Mindennemű magán-archiválás értelmét veszítette. Erre persze akkor jöttem rá, amikor már ötszáznál több DVD-lemezt, és két terabájtnyi merevlemezt megtömtem zenével, és kiszámoltam, ha a sors kegyéből matuzsálemi kort élnék meg, akkor se lenne időm minden fölvételt bár egyszer meghallgatni. Persze úgy, hogy más egyebet nem is csinálnék. Ettől fogva mániásan igyekszem szabadulni a tárgyaktól, könyvet, folyóiratot olvasás után nyomban tovább adok, akár kérik, akár nem, aminek ma nem veszem hasznát, repül a szemétkosárba. Ennek ellenére egyre csak szűkülnek a köztes terek, ami tegnap még érték volt, mára szemét csupán. Hiába raktam rendet az íróasztalomon, mire végére értem ennek a szövegnek, máris visszalopakodtak rá a tárgyak. A fiókokat már ki se merem nyitni.
