Egyre inkább szűkül a szakadék a problémák megítélésében a közember és a politikus véleménye közt. Ennek ellenére nem biztos, hogy a két megítélést bennfentesen ismerő újságírók lennének a leginkább hivatottak az egymáshoz közelítő vélemények megfogalmazására. Lapunk szerint azonban van ilyen jogosítványuk, így ez alkalommal a helybéli újságírókat kértünk fel, hogy járják körül a zombori problémák számukra fontos térfeleit.
Csupán a nosztalgia maradt
– Őslakosai ősidők óta úgy ragaszkodtak Zomborhoz, mint egy családtaghoz. Nehezen váltak meg tőle, és a város hangulatához hozzátartozott a múltba fordulás, a romantikus nosztalgia. A 19. század végétől egy jellegzetesen középosztály lakta kisváros volt, tiszteletet érdemlő hivatalnoki és iparos réteggel. A múltban élés ma is az egyik jellemzője, csakhogy az elmúlt évek során nagyot változott a helyzet. Felsorolni is nehéz lenne, hány gyár és vállalat ment tönkre, több ezren maradtak munkahely és megélhetés nélkül, és a legtöbbjüknek koruknál fogva semmi esélye sincs a munkapiacon, se itt, se másutt. Gyerekeik sem látnak jövőt a fák és ligetek városában, inkább nagyobb városokba vagy külföldre költöznek. Ha valamiféle csoda nem történik tíz év múlva, nagyon nyomasztó lesz itt élni, ahol csupa szociális segélyre szoruló, elkeseredett idős ember siratja majd az egykori szépséges időket, amikor még volt hol megkeresni a kenyeret, voltak iskolák és művelődési intézmények. Ijesztő, hogy mi leszünk ezek a nosztalgiázók – mondja F. Cirkl Zsuzsa, a Dunatáj zombori hetilap újságírója.
Iskolabusz kellene
Danijela Mirčeta (TV Spektar): – Amikor az ember valamilyen oknál fogva kénytelen lakhelyet változtatni, az új városban is azt keresi, ami a régiben megvolt. Nyolc éve élek Zomborban, de szinte minden nap – mínusz 15 fokos téli hidegben és plusz 15 fokos nyári reggelen – ugyanaz a kép tárul elém. A Goge település lakóinak nagy része kerékpárra pattan, és munkába indul, orvoshoz, a piacra, a szülők gyerekeiket viszik óvodába, iskolába. A Gogában élő gyerekek számára a legközelebbi óvodák a Konjović és a Vajdasági utcában találhatók, az iskolák közül pedig a Nikola Vukičević és a Testvériség-Egység. Ha mindkét szülő dolgozik, és óvodáskorú a gyermekük, egyszerű a dolog: munkába menet leadják, hazafelé begyűjtik a lurkót. De amint iskolába indul a gyermek, megváltozik a helyzet. Déltájban vége a tanításnak, és ekkor mit tegyen az elsős kisdiák? Gyalogolhat három kilométert hazáig, szerencsésebb esetben valamelyik szülő ellóghat a munkahelyéről és hazaviszi. A Goge problémája az iskolabusz hiánya, az óvoda- és iskolaépítési ígéretek ugyanis csupán a választási kampány idejére szólnak.
– Térjünk vissza azonban ahhoz a mínusz 15 és plusz 15 Celsius-fokban is tekerhető biciklihez. Autó híján a kerékpár remek közlekedési eszköz, mert a vezető mellett még elfér rajta két gyerek, két iskolatáska, a sportszatyor és a rajzfelszerelés. Lehet, hogy az emberek megszokták, lehet, hogy számukra így könnyebb átvergődni a város forgatagán, bár meglehet, hogy soha senki nem kínálta fel számukra a városi buszjárat lehetőségét.
Pelenkagyár kell ide, nem bugyiüzem
Nikola Maširević (Somborske novine): – Szomorú az idő, olyan igazi zombori. Zombor folyton arról marad ismert, ami eltűnőben van…
– A városból hiányoznak a fiatalok, az odaadó emberek, a bölcs, idősebb házigazdák, a szakmájuk mesterei – a kőművesektől az eszes vezetőkig. Egyesek valahol távol vannak, mások a kétségbeesés határán, még a platánfák árnyékában nyafognak… Hiányoznak a gyáraink, azok a szántókon üzemelők és azok a magas kéményűek, amelyek a feltűrt ingujj alól csorgó izzadságtól, a felhólyagzott tenyértől füstölögnek, nem pedig a bográcsoktól, a pálinkafőző kazánoktól, a pálinkabajnokságoktól.
– Fájó problémánk, hogy a városnak nem hiányzik a Mezőgazdasági Kombinát, az olajgyár, a Bane, a Somes, a Zefir, a Somboled… Pelenkagyár kellene ide, nem pedig bugyigyár. Akkor talán a gólyák is gyakrabban látogatnának el felénk. Hiányzik Avram Mrazović, Ivan Ivančević, Peca Petrović, Csihás Benő, Herceg János, Veljko Petrović… A valóság demiurgoszaira, világteremtő szellemeire, munkamániásokra, rajongókra, kreatív emberekre van szüksége városunknak. Csupán általuk lennének élelemgyáraink, korszerű piacunk, röpterünk, gazmentes vasúti pályáink és gyorsvasútjaink… Vannak ilyen embereink, de mellőzve, félreállítva hallgatnak, fel sem ismerjük őket, saját kárunkra.
– Hiányzik az U tom Somboru nótája, a dal emlékműve, hogy emlékeztessen, mi mindenünk hiányzik.
Zombor végzete
Stevan S. Vasiljević (Az Újvidéki Rádió zombori tudósítója): – Az intellektuális elit több évtizedes hiánya, és ezzel együtt a tekintély intézményének ínsége negatív szelekcióhoz vezetett, ami a pártsziták révén a középszerűségnek nyitott teret. Mindazt, ami az átlag fölé emelkedett, a középszerűség megtestesítői pártvonalon nyomban gyökerestől kitépték. A Zomborból távozó elüldözöttek előtt kinyílott a világ, a középszerűek, illetve a középszint alattiak pedig kívánatossá és elfogadottá lettek, sőt, némely, számukra kielégítő személyes érdekük révén még meg is jutalmazták őket. A legnagyobb tragédia, hogy még haladtak is fölfelé a szamárlétrán. Petar Gugleta korai nyolcvanas években készült karikatúrájának szellemében: minél magasabbra mászik a majom, annál jobban virít a valaga. Az emlékezet nem őrzött meg egyetlen olyan politikai „kádert” sem, aki Zomborból Újvidékre vagy Belgrádba kerülte után bármit is tett volna szülővárosáért.
– Az elit hiánya a tekintély hiányát is jelenti azokon a kulcsfontosságú helyeken, ahol a közérdek, vagyis a Város érdekében kell lobbizni. Ezért került Zombor szinte minden történés perifériájára, így az idelátogatók – a diákoktól a nyugdíjasokig – sajátos rezervátumként élik meg ezt a helyet. Olyan Városként, ahol Valaha Volt Valami, most pedig semmi sincs a fiatalokon kívül, akik alig várják, hogy leléphessenek innét, és az időseken kívül, akik türelemmel várják az ellátmányt, amit a statisztika nyugdíjnak nevez.
Elúsznak mellettünk a pénzek
Faragó Tivadar (SOinfo.org): – Zombor legnagyobb problémája a kihasználatlan alkalmak sokasága, valamint az örökség visszavetése. Egész tanulmányt lehetne készíteni e két témáról. Zombor már majdnem száz éve nem tudja kihasználni földrajzi helyzetét, visszaállítani a meglévő útvonalak valamikori fontosságát. Nyilvánvaló, hogy ez a fejlődés egyik legfontosabb feltétele. Valamikor erre vezetett számos vasútvonal, méghozzá a legfontosabbak közül. Ma a vasútforgalom lélegeztetőgépre van kapcsolva, időnként pedig szorítanak az oxigénpalackon, nehogy magához térjen. Az úthálózat korszerűtlen, körülményes Zomborba jutni, hosszan tart az utazás. Az utóbbi húsz év alatt a város egy helyett két független országgal lett határos. Az egyik már az Európai Unió tagja, a másik tagjelölt. Az európai család sok pénzt irányzott elő az unióhoz csatlakozni kívánó államoknak, és ezzel Zombor soha meg nem ismétlődő alkalmat kapott, hogy tetemes anyagi eszközökhöz jusson. Fejleszteni kellet volna az infrastruktúrát, vagy legalább terveket kellett volna előkészíteni. Ötlet volt nem is egy, a politikusok azonban sosem tudtak megegyezni abban, mi lenne a fejlődés stratégiája. Fejlesztettük a turizmust, az utakat, a falvakat, az ipari parkot. Szerettük volna kihasználni a Duna és a természeti különlegességek nyújtotta lehetőségeket, a nemzeti sokszínűséget. Eddig nem sok eredménnyel, mindent felesen. Az ipari park félig használható, a legnagyobb külföldi beruházásnak, az olasz Calzedonia alsóneműgyárnak majdnem négy évre volt szüksége, hogy működőképessé váljon. Három polgármestert fogyasztottunk el, mire elkészült. Sikerült megnyitni a gyárat a köztársasági elnök, a tartományi kormányfő, az olasz nagykövet és a tulajdonos jelenlétében. Oldalról végignézte a megnyitót a városi elöljáróság is, őket nem hívták fel beszédet tartani.
– Az idegenforgalom fejlesztésének ötletével négy évvel ezelőtt elkezdtek Bezdánnál a Dunán kikötőt építeni a turistahajók részére. Zombor mellett évente majd' félezer turistahajó úszik el. És egy sem köt ki, mert nincs hova. Érkezett pénz erre a célra innen-onnan, de a kikötőből nem lett semmi. Csak egy céltalan sétány a Duna mentén. Körülményes volt a zombori főutca felújítása is, ma sincs befejezve. Szép, de hiányzik hozzá a tartalom. Van a városnak egy, a II. világháború idején épített röptere is, amit a katonaság ma nem használ, de senki más sem, mert az 1999-es háborúban a bombázás a használhatatlanságig rombolta. Voltak viszont érdeklődő beruházók Magyarországról és Olaszországból, de az önkormányzat és az állam rendezetlen viszonyai miatt a bizniszből nem lett semmi. És egyelőre úgy rémlik, nem is lesz. Visszatérve a közlekedésre, a fejlődni kívánó városnak legelőször megközelíthetővé kell tennie magát, és világos feltételeket kell szabnia a beruházni kívánóknak, és ezzel biztonságot kell nyújtania a munkát adóknak és vállalóknak.
„Nem vagyunk illetékesek”
– A zombori gyárakban 2004-től máig több mint 3000 munkahelyet szüntettek meg – mondja Zlata Vasiljević, a Zombori Rádió újságírója. – Az üzemek tönkremennek, a dolgozók szó szerint az utcára kerülnek, annak reménye nélkül, hogy valaha is újra munkához jutnak. A helyhatóságban ezzel a problémával nem foglalkozott, és nem foglalkozik senki, csak annyit mondanak: „Nem vagyunk illetékesek”. Ha csak nem tekintjük a gazdasággal törődésnek azt, hogy a pártkádereknek mindig találnak (kitalált) munkahelyeket a közvállalatokban. Tény, hogy a helyhatóságnak valóban nincs nagy illetékességi köre a gazdaságban, ám ha valakinek segíteni szeretnénk, mindig meg lehet találni a módját. Az csupán a gond, hogy sok vállalat számára már minden véglegesen elveszett.
– Ha így folytatódik, Zomborban kész privilégium lesz a munkahely. Ha nincs munka, kevesebb a pénz a város kasszájában, a boltokban, a művelődési intézményekben, kevesebb a boldog és elégedett ember. Sokkal több az olyan, aki a ma, a holnap, a gyermekek jövője miatt aggódik. Sokkal többen vannak, akik azon töprengenek, milyen irányban hagyják el Zombort.
