Exkluzív alsóneműt készítő üzemcsarnokot adott át Zomborban Boris Tadić államfő. Az olasz Calzedonia csoport beruházásával épült gyár elvileg négyszáz nőnek biztosít munkát, ám egyelőre csak kétszázan varrják a nemzetközi piacra készülő melltartókat és bugyikat. Sandro Veronessi, a Calzedonia csoport igazgatóbizottságának elnöke a Fiorano névre keresztelt üzem megnyitásakor elmondta az újságíróknak, hogy nem csupán a jövedelem és új munkahelyek miatt fektettek be Zomborban, hanem mert bíznak Szerbia jövőjében. Hozzáfűzte: hamarosan akár ötszázra emelkedhet a fehérneműgyár alkalmazottainak száma, és ha eredményesnek mutatkozik a szerb–olasz együttműködés, még ugyanennyi zombori hölgy juthat munkahelyhez.
A városban hivatalosan mintegy 7500 munkanélkülit tartanak nyilván, valós számuk viszont jóval nagyobb. A Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat szigorú szabályai értelmében ugyanis azokat nyomban törlik a nyilvántartásból, akik akár egy-két napot is késnek a rendszeres havi jelentkezéssel. Ha már az automatikus törlésnél tartunk: Nyugat-Bácskában 219 vállalkozást töröltek a cégjegyzékből, mert három éven át megszakítás nélkül zárolva volt a számlájuk. A gazdaságügyi minisztérium ugyanis ilyen esetekre bevezette az automatikus csőd jogi eszközét, a zombori gazdasági bíróság pedig hivatali kötelességből vizsgálatot rendelt el a csődeljárás szükségességének megállapítására, 265 esetből ezt 219 vállalat esetében találta indokoltnak. A cégjegyzékből törölt vállalatok hitelezői elestek követeléseik megfizettetésétől, a vállalati vagyon köztársasági igazgatás alá kerül. Huszonöt vállalat sorsáról hitelezői tárgyaláson döntenek. Köztük van a zombori Venac építőipari vállalat, a hajdanán a legsikeresebbek között emlegetett Seme-Sombor, a bezdáni és az apatini hajógyár, a csonoplyai textilfestő üzem, a hódsági ITES Lola Libar, a kúlai Kulski štofovi, valamint a sziváci Union malom. Csupán a kúlai textilgyárban 206 dolgozó sorsa függ a tárgyalásoktól, de ne feledjük: a gyár számlája évek óta folyamatosan zárolva van. Az apatini hajógyáré például a vizsgálat lefolytatásakor 3082 napja volt blokád alatt.
A munkahelyvesztés mutatói az utóbbi két esztendőben hangsúlyozottan felfelé ívelnek Zomborban, százával kerültek az utcára a Bane fémfeldolgozóból, a kombigyárból, a Sunce étolaj- és növényi zsírok gyárából. A Belgrád Áruházból, a Prehrana kereskedelmi vállalatból és egyéb cégekből is tömegesen bocsátották el az alkalmazottakat. A megfontolatlan magánosítások egész falvakat sodortak a tönk szélére. Ezrek megélhetése függ ma is az Aleksa Šantić, a gádori Graničar és az őrszállási Stanišić mezőgazdasági vállalatoktól, hiszen ezekben a falvakban egyéb munkahely alig akad. A privatizáció mindhárom helyen óriási veszteséget okozott, pénz híján nem tudták betakarítani a termést, majd a vetés is elmaradt, a munkások ugyan nem kerültek az utcára, de nem kaptak fizetést. Zombor most úgy kívánja megmenteni ezeket a vállalatokat és dolgozóikat, hogy városi tulajdonba és önkormányzati irányítás alá vonná őket egy egységes cég megalakításával. A rossz tervezésre és az állami nemtörődömségre korábbi példaként hozható fel a Panonka ételgyár esete. Maga az építmény is tükrözte a hozzá fűzött megalomán elképzeléseket, amelyek nyomán a környező falvakban a gazdák rendre vették fel a hiteleket, építették a korszerű sertésfarmokat, munkát teremtettek maguknak, családjuknak. Amikor az életképtelen gigász kimúlott, a gazdák nyakán maradt a jószág, a más funkcióba nem helyezhető ólak és a hitel, amit nem volt miből törleszteni. Miként erről több vajdasági dráma és film is tanúskodik: az ilyen tragédiát sokan képtelenek voltak feldolgozni, elviselni és túlélni. Miként a Fiorano megnyitóján Bojan Pajtić, a tartományi kormány elnöke hangsúlyozta: Zombor gazdasága rengeteget szenvedett és veszített a tranzíció során, megérdemli, hogy újra a fejlett régiók közé kerüljön. Szerinte azért jelentős a mostani beruházás, mert egy nemzetközi vállalat azt üzeni általa, hogy Szerbiát biztos országnak tekinti, ahol dolgozni is, keresni is lehet. Munkahelyek nélkül hogyan is jutunk Európába? – folytathatnánk a gondolatmenetet.
No, de vissza a 7500 munkanélkülihez. A gépkocsiforgalom már túlnőtt a városon, csúcsidőben rengeteg az autó az utcákon, ahol pedig nincs villanyrendőr, a gyalogos szinte képtelen kivárni, hogy átjusson a túloldalra. Válság van, munkanélküliség van, autóra és üzemanyagra viszont még mindig jut pénz. A sétálóutca kerthelyiségeiben élénken zajlik a biznisz. Az üzletemberek adnak-vesznek a kocsmaasztalnál, nincsen irodájuk, nincsen cégük, mégis üzletelnek. Zajlik a szürke- vagy feketegazdaság, amiből az államnak nincs haszna, de hát a dolgozóknak sincs mindig haszna az államból. Íme az Apatini Rádió példája. A Műsorszórási Ügynökség három éve egy másik pályázót részesített előnyben, ezért megvonta a rádió sugárzási jogát. A rádió fellebbezett, majd a községi ügyésszel egyetemben pert indított az ügynökség ellen, az ugyanis a döntéshozatal során figyelmen kívül hagyta, hogy a másik pályázó nem rendelkezik a kiírásban megkövetelt programbeli, káderbeli, műszaki feltételekkel. A pert a rádió felsőfokon megnyerte, visszapályázhatná a negyven éven át használt hullámhosszát, ám időközben a községi képviselő-testület felszámolta a rádiót működtető és a helyi újságot kiadó közvállalatot, az alkalmazottakat pedig szélnek eresztette. Így ért dicstelen véget az Apatini Rádió.
A Fiorano – a zomboriak közt egyszerűen csak „bugyigyár” – megnyitóján Boris Tadić a munkahely iránti hűségről beszélt. „Az éjjel érkeztem meg New Yorkból, ahol láttam, mennyit küszködnek a kollégáim az új munkahelyek megnyitásával, mindenütt nagyon súlyos a helyzet. Számomra, mint Szerbia elnöke számára most semmi sem előbbre való az új munkahelyek megnyitásánál. A most munkához jutottakat arra kérem, becsüljék meg a munkahelyüket, minden pillanatban legyenek tudatában, hogy a világban ugyanúgy minden pillanatban valaki egy ilyen munkahelyért küzd, azáltal, hogy a legrövidebb idő alatt, legolcsóbban a legjobb minőséget állítsa elő. A munkaerőpiacon sehol a világon nincs kegyelem. Ezt nekünk is el kell fogadnunk, úgyhogy még egyszer mondom: vigyázzanak a munkahelyükre!” – üzente a köztársasági elnök.
Innét új történet kezdődik. Azok története, akik házastársukkal együtt utcára kerültek, és azóta is munkanélküliek. Azoké, akik a megfelelni akarás kényszere alatt betegen is dolgoznak, nem mernek szabadságra menni, és ugyanúgy a pszichiátriára kerülnek, mint aki a munkanélküliségbe rokkant bele. Talán nem is egy másik történet ez, hanem a valóság.
