Mindenki jól végezte a dolgát. Az író elkészítette a szövegkönyvet, a színészek eljátszották a darabot, az újságíró megírta a helyi lapba a tudósítást, az újság hűséges olvasója pedig aznapi bosszúságára el is olvasta a cikket. Az olvasó jól ismerte az írót, nagyra tartotta a színészeket, épp ezért különös kíváncsisággal lapozta föl a kulturális figyelőt, de nagyot kellett csalódnia. Az írásból mindössze azt tudhatta meg, hogy a polgármester úr kíséretében X. Y. politikus úr is megtekintette az előadást, a drámáról, a színészi produkcióról, a fogadtatásról semmi sem derült ki.
Kelet-Közép-Európában élünk, s a kelet-közép-európai újságíró – nevezzük őt is X. Y.-nak – voltaképpen jól teljesítette a feladatát: megírta a lényeget, azt, amit elvártak tőle. Merthogy itt Kelet-Közép-Európában az eseményeknek tudvalévően egyetlen főszereplője lehet: a hatalombirtokló. Minden más és mindenki más csak díszlet a hatalombirtoklók, azaz a megválasztott politikusok és a pénzemberek megtisztelő jelenlétéhez.
E különös világban mintha nem is a hatalombirtoklók volnának a társadalomért, hanem fordítva: a társadalom volna őérettük és az őket kiszolgáló szűk rétegért. Az előbbiről tanúskodnak a közbeszédben elhallgatott gyakorlat és a tények, s az utóbbiról az elmélet és a médiában világgá kürtölt szavak. A filozófia nyelvén a gyakorlat és az elmélet különválása közép-kelet-európai módszerének nevezhetnénk ezt. A bölcselet intellektuális nyelvezete azonban elszemélytelenítve írja le a tényeket, éppen ezért kifejezésmódjában a társadalmi vétek megítélése a súlyát veszti.
Voltaképpen itt az össztársadalmi képmutatás esetéről van szó, ami miatt nem az újságírót kell hibáztatni. Ő csak megörökítette azt az egészséges erkölcsi érzék számára elfogadhatatlan állapotot, aminek a fenntartásában hallgatólagosan vagy aktívan a társadalom – hogy ne mondjak közösséget – minden tagja szerepet vállal.
Ez a helyzet legalábbis, ha mint gondolkodás- és cselekvésmód a keleti elébe kerül a közép-európainak, mint ahogyan ebben a kilencvenes években közkedveltté vált térségnévben, a Kelet-Közép-Európában is megfogalmazódik.
Beszédes név.
Közép-Európa egy csak átmenetiségében létező entitás. Közép-Európa ezek szerint az a térség volna, ahol a nyugati és a keleti vonások egyaránt megmutatkoznak. Sem Kelet, sem Nyugat, de egy kicsit az egyik is, és a másik is.
A Kelet-Közép-Európa már egy pontosító elnevezés: azt jelöli ez a fogalom, hogy társadalmi értelemben kisebb részt Nyugat-Európához, nagyobb részt Kelet-Európához tartozik a megnevezett térség. Az előbbi példa világosan rámutat erre. Tipikus kelet-európai gondolkodásmódot tükröz az, amikor egy kulturális rendezvényről tudósító újságcikk pusztán csak a hatalombirtoklók jelenlétét emeli ki mint dokumentálásra érdemes tényt. Nem azért, mert a hatalombirtoklókról nem elképzelhető, hogy őszinte kíváncsiságból, igazi műélvezőként „tekintenek meg” egy-egy kulturális rendezvényt, csakhogy ekkor ebben a minőségükben, mint a látogatók egyikével kellene számot vetni velük. Így látva pedig már nem lenne központi helyük a tudósításban.
Ehhez azonban – nyugat-közép-európai módon – a nyugatias gondolkodást a keleties elébe kellene helyeznie mind a cikkírónak, mind a politikusnak. És nem csak nekik.
