Péntek volt, nem 13-a, mégis úgy viselkedett. Reggel az eső dobolt az ablakon, és ezzel együtt érkezett a tudat is, hogy ma minden lassabb, vizesebb, nehezebb lesz. Az ilyen napokon kisgyerekekkel könnyen felborul a megszokott rend: kevesebb jut a kinti játékból, több az öltözködés és a türelempróba. Azért csak kimentünk gumicsizmában, vízálló kabátban és nadrágban, de hiába minden igyekezet, valahogy így is minden átázott. Egy kicsit a hangulatunk is. Ebédre spagetti készült, kicsit túlfőtt, de legalább meleg volt, és el is fogyott.
Késve indultam munkába, az eső nem hagyott alább. Újvidéken parkolót találni külön sportág, az a nap sem volt kivétel. A szerkesztőség körül keringtem, egyre idegesebben, a késés pedig már nemcsak gondolat volt. Ott volt egy hely, ami szinte mindig üres. Odaálltam. Majd átparkolok – gondoltam. Nem tettem.
Fél óra múlva már szóltak is: Viszik az autód! Futottam le a parkolóba. Kapkodó magyarázat a parkolóhiányról az esőben, a nem járó buszról... Végül nem vitték el. Megbüntettek, de maradt az autó. És maradt egy furcsa megkönnyebbülés is.
A nap végén mégis a kollégák gesztusa maradt meg igazán, akik összedobták a büntetés árát. Egy esős pénteken ez több volt, mint segítség.
A csattanó? Megúsztam. De a parkolás továbbra sem lett könnyebb. A parkolóőr pedig csak annyit mondott: legközelebb álljak meg az úttesten. Persze. Mert onnan aztán biztosan nem viszik el a kocsit.
