Reggelente egyre hidegebb van. Amikor Ádámmal elindulok az iskolába, azt látom, hogy több korán ébredő otthonának a kéményéből száll fel a szürke füst, így jelezve azt, hogy fáznak. A fákon és a bokrokon kevesebb a levél, a következő köd vagy talaj menti fagy a legkitartóbbakat is feladásra kényszeríti. A félig csupasz ágak árva gyermekként nyújtóznak, keresik a nap fényét, de az már ritkábban öleli, melegíti át őket. Az aranysárga avarral borított játszóterek kiürültek, most arra bandukolva nem a gyermekzsivaj üti meg a fülem, hanem azoknak a pótkocsis traktoroknak a zörgése, amelyek a játszótér új díszítőelemeit hordják el. A parkokból eltűntek az andalgó emberek, a padokról a hosszasan pihenők. Itthon a kerékpárok begurultak a garázsba, és előkerültek a hosszú szárú alsónadrágok, a vastagabb öltözékek, a hosszú szárú cipők, valamint a bakancsok. Ha behunyom a szemem, zöldbe és virágba boruló fákat, vidáman andalgó embereket, kacarászó gyermekeket látok. Hallom a cinegék és a pacsirták hajnali csicsergését, érzem a jácint és a nárcisz illatát. Bízom a rövid télben és a gyorsan érkező tavaszban. El a téllel, el az elmúlással!
