Szerintem mindenki egyik nagy kedvence volt a Colombo filmsorozat, és bár a feleségét nem ismerhettük meg soha, de a kutyusával találkozhattunk a képernyőn. Aki még nem tudná, ő egy basset hound volt, és emiatt, ha valaki meglátja ezt a kutyafajtát, mindig csak ennyit mond: „Áh, a Colombo-kutya”. Na, pont így magyaráztuk mi is, amikor elmeséltük, nekünk is lesz egy.
Hosszas mérlegelés, majd keresgélés után (na jó, ez annyira nem igaz, mert szinte az idővonalunkra sodorta Őt a Facebook), ismét belevágtunk abba, hogy kiskutyagazdik legyünk. Nem mondom, hogy teljes nyugalommal mentem érte, hiszen nagyon sok kérdést próbáltam megválaszolni a fejemben, de abban biztos voltam, hogy Ő kell nekünk. Temérdek videót megnéztem róluk, hallottam a nyugodt és lusta természetükről, de arról is, hogy kitűnő család- és gyermekbarát kutyák. A kinézetéről meg ne is beszéljük, egy szempillantás alatt leveszi az embert a lábáról a nagy szomorú szemével és a hosszú fülével. Előtte csak tacskóink voltak (még most is van egy igazi mintapéldányunk, a maga akaratosságával és makacsságával együtt), de éreztem, nekünk most más kell. Így érkezett meg minap a családunkba Elvis, aki majd egyszer pont olyan jellegzetes és egyedi hangon fog „énekelni”, mint névadója. Jelentem, az első éjszakát túléltük, és igen, még könyörögni és hisztizni is lusta volt.
Isten hozott a mi kis családunkban, Elvis! Sok kaland vár még ránk!
