A hétvégén az újvidéki Duna-parton sétáltam, élveztem napsütést, a nyugalmat. Miközben gondolataimat rendszereztem egy furcsa, mondhatni oda nem illő dologra lettem figyelmes jó húsz méternyire előttem a töltés szélén.
Egy idősebb, nyolcvan év körüli bácsi négykézláb mászik előre a fűben, mellette egy húszas éveiben járó lány áll, az egyik kezében egy görbebot, a másikban a bácsi keze. Támaszkodik, kapaszkodik. Kicsit közelebb érve már letisztult a helyzet. A bácsi nem tudott felkelni a földről. Küszködött, harcolt, ám a jelek szerint nem engedte a lába, elhagyta az ereje. A lány bátorította, nyugtatta és próbálta felsegíteni, de eredménytelenül hiszen a bácsi kétszer nehezebb lehetett a fiatal nőnél. Küszködtek, az emberek pedig sétáltak és nézték őket. Senki sem segített nekik.
Mire odaértem vagy 15 személy elhaladhatott mellettük. Megkérdeztem a lányt, hogy segíthetek-e. Nem – utasított vissza a lány – felmásztak a töltésen és a nagyapját elhagyta az ereje, csak ki kell fújnia magát. Tehetetlenül néztem küzdelmüket és félreálltam. A lelkiismeretem nem engedett továbbmenni. A következő pillanatban egy idősebb férfi érkezett velem szemben, összenéztünk, bólintottunk, majd odaléptünk a bácsihoz, egyikünk a bal, másik pedig a jobb hóna alá fogott, és óvatosan elcipeltük a közeli padig. Az idős bácsi és a lány megköszönték a segítséget, mi pedig utunkra mentünk.
Hazafele bár jó érzés melegítette lelkem, mert segítettem, valami mégis elszomorított. Nem az, hogy az emberek zöme nem segített a bácsin. Ezt már megszoktam. Az elutasítás. Mekkora elhidegülés, bizalmatlanság szükséges ahhoz, hogy a segítő kezet is elutasítsuk? Hova jutottunk és hova tartunk?
