Minden idilli. A felkelő nap sugarai átszövik a fák lombkoronáit, keskeny, de életerős pászmái átfurakodnak a sűrű szövésű, mégis lengének tűnő függönyön, és a gondosan megterített reggeliző asztalra helyezett napilap címoldalán villóznak a kinti szellő ritmusára. Köntösében a szobába lép a ház ura, megigazítja a párnát a széken, leül, tölt magának a teából, kiskanalával leüti a lágytojás búbját, de evés helyett szivarra gyújt, és kiteríti maga elé az újságot. Olvas. Tájékozódik. Így kezdi a napot.
Csakhogy ilyen jelenetet immár csupán régi angol filmekben láthatunk. A nap viszont ugyanúgy süt, a szellő ugyanolyan pajzán, mint ötven vagy nyolcvan évvel ezelőtt, az ablakokat ugyanúgy függöny takarja, a tyúkok továbbra is tojnak, és sokan kedvelik a teát. Ma is vannak újságok, néhányan írjuk, néhányan olvassák őket. Viszont gyanítom, hogy kevesen kezdik a napot újságolvasással, hacsak nem azok online változatán futnak át, bár az internet révén más felületeken is tájékozódhat az új napra készülő ember. Ám előbb kapcsolja be a televíziót, hadd mondja a magáét, amíg tesz-vesz a fürdőszobában, konyhában. A televízió kiszorította a láthatatlan médium, a rádió reggeli műsorait.
Egy fölmérés szerint a vajdasági magyarok közül, ha két hétig csupán egyetlen médiumból tájékozódhatnának, a lakosságnak még az öt százaléka se választaná a nyomtatott sajtót. Pedig az újságnak nem csupán a papírja ropogós, a festéke illatos, hanem van benne még valami más, ami miatt én továbbra is szeretem.
