Húsvétra nagy a készülődés. Esetünkben nem csak azért, mert a jófajta sonka mellé tanyasi tojást szeretnénk, meg jó erős házi tormát, netán zsenge retket és zöldhagymát, valamint omlós kalácsot, hanem azért is, mert a jeles ünnepre megérkeznek nejem berlini rokonai. Ilyenkor az asszony önkívületi állapotba kerül, nagy a készülődés a fogadásukra, újra kimossa az amúgy tiszta törölközőket és ágyneműt, netán még az udvarban is felsöpröget, amikor meg megérkeznek, akkor kezdődik a következő fázisa az őrületnek, mert a kedves nagynéniék ilyenkor mindig degeszre tömik a kocsit, olyannyira, hogy az egyébként porosz nagybácsi három napig pakol indulás előtt, de úgy poroszosan, tehát szisztematikusan, minden pici helyet kihasználva.
Jól jön sok dolog, amit hoznak, hiszen az ittenihez képest szinte féláron ehetünk majd jó minőségű sajtot, vajat és miegymást, de ők is jól meglepődnek majd, hiszen otthon immár szinte minden – a fogkrémtől a heringkarikáig, a mosóportól a Barilla spagettitésztáig – németországi áru.
Hogy miként?
Hát úgy, hogy egy leleményes zentai kereskedő nem Magyarországra jár portékáért, hanem Németországba, mert ott a vitathatatlanul jobb minőségű árut annyiért veszi meg, mint a leárazott magyart, s sokkal olcsóbban, mint amennyiért mi vásárolunk idehaza. Neki is virágzik az üzlet, mi is jól járunk, a német rokonok pedig a megszokott dolgokat használhatják, fogyaszthatják itt, úgy, mint otthon.
