Utólag restellem, mert mégis pimaszság volt részemről, de megtettem. Abban a percben ravasz ötletnek tűnt, és nem tudtam ellenállni.
Az önkiben, ahova esetenként betértem, mert útközben volt, hosszú sor kígyózott a kassza felé. A kettőből csak egy dolgozott, s ott is kezdő tette a munkáját hihetetlenül lassan. A sor közepén lehettem, amikor rászántam magam, hogy odaszólok az egy mérleget kimondott alapossággal vizsgáló üzletvezetőnek.
– Dolgozhatna esetleg a másik kassza is?
Úgy nézett rám, mint akit szánalomra méltónak tart, mert nem ismerem a munkájuk lényegét.
– Egy szomszédasszony elfelejtette a pénztárcáját, azonnal jön, a kasszát pedig amúgy sem tudjuk lennullázni. Legyen, kérem, megértéssel.
Úgy tettem, mint aki megérti.
Negyed óra múltán sorra kerültem, a szomszédasszonyt még mindig nem jött, s némán néztem, a kasszás kisasszonyt hogyan üti be az árakat, majd mondja a kifizetendő végösszeget. Ekkor a zsemebhez kaptam, s némi kereségélés után tudattam vele:
– Úgy látszik otthon felejtettem a pénztárcámat. Hagyják így a kasszát, legyenek megértéssel, nehogy lenullázzák, azonnal jövök!
S otthagyva az árumat, kiléptem a boltból. Persze, vissza nem mentem. Gondolom, azóta legalább megtanulták, hogyan kell lenullázni a kasszát.
