A piachoz vezető utcának a közepéig sem értem, amikor tömény, kellemesnek aligha nevezhető szagot hozott szembe a szél. Félutcányiról még csak annyit lehetett érezni, hal sül. Minden bizonnyal tengeri, az édesvíziek másképpen illatoznak. Egyre közelebb kerülve a bódéhoz a szagok tovább erősödtek, döglött halat sejtettek. Régen megdöglött halat. Ahonnan a hal származott, élve aligha érhetett ide, és az idő megtette hatását. A sokadszor használt olaj minderre rátett néhány lapáttal. A bódé tőszomszédságában már olyan légkör uralkodott, hogy annak is elment az étvágya, aki a halat máskülönben imádja. Aztán a szag rajtaütésszerűen megszűnt. Mert túljutottam a bódén, és a szél most már elfelé vitte. Néhány lépéssel, egy gyalogátjáróval meg három újabb bódéval távolabb: ismét halszag. Friss, folyóillatú halé. A járda szélére kiterített ládákban hazai tájak halai hevertek, árkategória alapján szétválogatva. Lágy pikkelyzetű, érzékeny keszegfélék, szívós ezüstkárászok, melyek közül egyik-másik még ficánkolt... Aztán jöttek a drágábbak, ceruza nagyságú kecsegék, amelyeken alig volt harapnivaló, nem több mint egy lenyalt fagylaltpálcikán. Meg a kaszakőnél kisebb süllők. Méreten aluliak, tilalmi időn belüliek, törvények, rendeletek és szabályzatok által védettek. Ezrek, emberek ezreinek szeme láttára kerültek forgalomba, méghozzá naponta. A piac pultjai között járva nem lepett volna meg, ha valamelyik elárusítónál kupacban állt volna az indiai kender, vagy gyógyszerészmérlegen fehér port mértek volna.
