A nőnap már rég elmúlt, én mégis mindennap gondolok rá: eszembe juttatja valami, amire nap mint nap ránézek. Az a valami itt van az íróasztalon, délelőtt rásüt a nap, csak úgy ragyog az élénk rózsaszín, apró fekete mintával tarkított nőnapi emlék. Néha a kezembe veszem, és mindig mosolyt csal az arcomra, bár talán inkább szomorúsággal töltene el.
Ez az élénk rózsaszín valami egy papírlap, a fekete mintázatot pedig a betűk adják: egy szórólapról van szó, amely egy szórakozóhely nőnapi ajánlatát reklámozza. Amikor elolvasom, mindig mosolygok, mert a lap alján van egy buta kis versike, annyira buta, hogy nem lehet rajta nem nevetni; holott inkább szomorúságra adna okot az a mód, ahogyan a szöveg végiggyalogol a magyar nyelven. Kétnyelvűnek szánták, ami dicséretes, de a kétnyelvű szórólapok, feliratok, katalógusok esetében valahogy az az igényünk támad, hogy ha már anyanyelvünkön szólítanak meg bennünket, akkor a magyar nyelv szabályainak megfelelően, valóban magyarul tegyék. Ez a rövidke szórólapszöveg (és a legtöbb katalógus, felirat) azonban inkább arról árulkodik, hogy a megfogalmazója jobban ismeri a szerb nyelvet, vagy esetleg fordítóprogramot használt. A szórakozóhely tehát megtette a magáét, többnyelvű környezetben két nyelven szólította meg a vendégeit. Mi pedig tiszteljük a jó szándékot…, de vajon megelégszünk-e ennyivel?
Hogy megelégszünk-e, vagy sem, talán mellékes is, hiszen mást nemigen kapunk: a kétnyelvű áruházi katalógusok, szórólapok, feliratok többségének ilyen a „magyar” nyelvű szövege. Ilyen a mi kétnyelvűségünk.
