Egyetemistának lenni egy egészen pofátlan dolog. Az embernek gyakorlatilag kéthavonta kell megerőltetnie magát (a vizsgák miatt), de azt leszámítva, szinte semmi hasznot nem termel a társadalom számára.
Dolgozó egyetemi hallgató révén jöttem erre rá. Az első négy évem ugyanis arról szólt, hogy hétfőn előadás után, „egészen véletlen”, bevetődtem pár (hozzám hasonló) akasztófáravaló kollégámmal a legközelebbi dühöngőbe meginni egy hideg sört, révén hogy nem találkoztunk egész hétvégén. Ilyenkor általában szó szót követett, sör pedig sört, a végén pedig azon kaptuk magunkat, hogy nem tudunk egy összefüggő szókapcsolatot faragni, viszont ennek ellenére, Hemingway belső vívódásairól folytattunk magasröptű diskurzust, azokról a belső harcokról, amelyek regényei hasábjain csapódnak le. Mondanom sem kell, fogalmunk sem volt, hogy miről beszélünk.
Utána kedden arra ébred az ember, hogy valószínűleg csütörtökig meg sem jelenik az egyetemen, mert úgy fáj a feje, hogy képtelen tíz másodpercig egy irányba nézni. Csütörtökön elmegy az előadásra, mardossa a bűntudat, és a lelkiismeret-furdalás, egészen az óra első tíz percének leteltéig, mivel aztán baromira ráun az egészre, és rajzolgatni kezd a jegyzeteibe. Pénteken pedig már meg sem jelenik a gyakorlaton, hiszen „már elégszer volt az egyetemen a héten”. Mindezt megkoronázza azzal, hogy hazamegy, ahol aztán egész hétvégén sem csinál semmit, mivel ő „öt napon keresztül keményen tanult.”
Tartalmas négy év.
Nekem nagyon hiányzik.
