Fúr a szomszéd. No, nem baj az, csak hagy csinálja, mindenkinek rendezgetnie kell a saját életterét – gondoltam olyan két-három héttel ezelőtt. Bevallom, különösebb örömet akkor sem jelentett számomra ez a tavaszias időjárással mintegy egyidejűleg váratlanul beköszöntött munka, de valahogyan jó kicsengése volt az egésznek: csiripelnek a madarak, felhallatszik a lakásba a gyerekzsivaj, zajlik az élet, fúr a szomszéd...
Aztán a munka egyre komolyabbá kezdett válni. Munkálat lett belőle. Az ember azt hiszi a legelején, hogy egy-két polcról van szó. Aztán azt, hogy egy-két faliszekrényről. Végül már nem tudja mit higgyen, csak nagyon szeretné, hogy legalább ne kora reggel induljon a banzáj.
Napközben sem jobb a helyzet. Kedvenc politikai műsoromat nézem. Elhangzik egy érdekes kérdés, de sosem fogom megtudni, mi volt rá a válasz, mert a fúró hangja erősebb minden politikai meggyőződésnél. Ki tudja, milyen korszakalkotó ötletről maradtam le.
Később megtudom, hogy egy lakás teljes renoválásáról van szó. Nagy baj ez. Ráadásul két emelettel lejjebb. A hang erősségénél fogva meg voltam róla győződve, hogy a közvetlen szomszédról van szó. Pedig nem. Azóta mintha még erősebben hallatszana a zaj.
Az utóbbi napokban viszont már szinte alig volt berregés. Egyre ritkábban hallani, mintha a szomszéd egyes gyógyszeres kezelésekhez hasonlóan óvatosan, lépésről lépésre szeretné leszoktatni a lakókat a munkálatokról. Nekem már sikerült, szerintem meglennék nélküle!
