Távolsági buszon, illetve vonaton mindig érdekes utazni. Ilyenkor olyan információkat szív magába az ember, amelyeket más helyeken egyszerűen nem hall. Visszavonom, esetleg a szupermarketek kasszái előtt kígyózó sorokban, vagy a postán. Vagyis hazudok, bárhol, ahol többen kénytelenek egyidejűleg huzamosabb ideig tétlenül vesztegelni.
Ilyenkor aztán megtudjuk, hogy a kockás szoknyát viselő nénikének az egyik szomszédasszonya erővel nem akar neki köszönni. Azt nem tudni, hogy miért, lehet hogy azért, mert a nénike előkelő lazasággal a szomszédasszony hátsó udvarába önti ki a szemetét, de ő másra gyanakszik. A nénike biztos abban, hogy azért ilyen rossz a viszonyuk, mert még leánykorukban elszerette tőle azt a fiatal focistát, aki azóta csak a sarki ivóban lendül ellentámadásokba, leginkább az üveg és saját maga ellen.
A buszon ott vannak az „eminens” középiskolások is, akik önfeledten – és torkuk szakadtából – cseverésznek egymással arról, hogy milyen jó muri volt behozni azt a fél liter benzint a suliba. Ekkor aztán kipattan az isteni szikra valamelyik nebuló fejéből: „Milyen jó ötlet lenne itt a buszban kinyitni a műanyag palackot, amiben hoztuk!?”
Mondanom sem kell, a buszban az utóbbi húzást nem sokan díjazták.
Nekem a kedvencem mégis az volt, amikor a vonaton egy kopasz nő Gábor néven bemutatkozott, megdicsérte a tetoválásaimat, majd kitalálta a horoszkópomat, végül pedig összeboronált a hozzám legközelebb ülő ismeretlen (szemrevaló) lánnyal.
A „románc” csak addig tartott, amíg a vonat beért Újvidékre, mert a csaj még akkor megszökött a járműből, amikor még mozgott a szerelvény.
