A múltkori rendkívüli parlamenti választások számomra leginkább egy teljesen családias jellegű össznépi összejövetelre hasonlítottak. Lehet, hogy az is közrejátszott ebben, hogy éppen a nagymise után mentem a szavazóhelyre, és a kis, kb. 1800 lelket számláló falu központja úgy megtelt, mint a Szerbiai Villanygazdaság épületei a híres-nevezetes decemberi számlabotrány miatt.
Bent a szavazóhelyen a már említett barátságos környezet: sógor, koma, jó barát, mind egy helyen. Persze, egy ilyen kis faluban ez nem nehéz.
Bevallom, mindig idegesen megyek szavazni, annak ellenére, hogy a hat év alatt (mióta hozzájárulhatok országunk „dicső demokráciájának” beteljesüléséhez) majdnem dupla annyiszor tehettem meg, mint más országokban a velem egykorúak.
Már az „első állomáson” bajba keveredek. Miután átadtam a leginkább „szenet veszek” típusú apróhirdetésre emlékeztető értesítő cédulámat a felügyelő bizottság tagjának, a jobb kezemért nyúlnak, hogy rávilágítsanak az UV-lámpával. „Balos vagyok, azt kell nyújtanom, nem?” – kérdezem halkan, mire csak intenek, hogy: „Tovább! Tojok rád, meg a suta kezedre is”.
Aztán ezt lejátszottuk még egyszer a bizottsággal, amikor „lefújtak”, aztán pedig bementem a szavazófülkébe. Ott akkor éppen ketten tanácskoztak arról, hogy mit kéne bekarikázni, hogy kikerüljön az ország a gazdasági kutyaszorítóból, másik két ismerősöm pedig a legutóbbi sporteseményeket tárgyalta.
Hazafelé arra a következtetésre jutottam, hogy ha máshol is ilyen baráti légkörben szavaznának, mint nálunk, sokkal nagyobb lenne a részvételi arány. Pláne akkor, ha mondjuk délelőtt teasüteményt szolgálnának fel, délután pedig lenne lángos, marhapörkölt, a helyi zenekar pedig rögtönzött hangversennyel szórakoztatná a nagyérdemű szavazótábort.
