Semmi sincs túl messze, ha elég közelről vesszük szemügyre. Talán még a kék ég sem tűnik távolinak, ha a verseci templomtoronyból nézzük. Itt van minden karnyújtásnyira, a szőlőhegy, a virágzó kajszibarackok, itt a város, egy közös tér, amely több mint az emberek számszerű tömege. Emlékek és hétköznapok keverednek, nevek, Milleker Felix, Paja Jovanović, Jovan Sterija Popović, Herczeg Ferenc, szárazkapu bejáratok, kiebitzfensterek, régi függönyök, kövek és emberek. A legnagyobb délvidéki katolikus templom is itt áll, benne valódi aranyozás, céhlobogók, festett üvegablakok. Nem tudom, itt hányan értik, hányan beszélik nyelvünket, és azt sem, hányan vallják még magukat magyarnak. Nem is fontos. Nem a megszűnt magyar tannyelvű oktatásról akarok beszélni, még a dicső régmúltról sem, a jelenről még kevésbé. Találomra beszélek Versecről, mert kedves, mert nem a tömbhöz tartozik. Tehát, magyar szórvány? Nem. Versec, az Versec marad, akkor is, amikor a tömb is szórvánnyá lesz. A számok megtévesztőek. A szórvány nem számok kérdése. A szórvány nem egy, két, száz vagy több száz ember hiányát jelenti, hanem egy magatartás, stílus, életforma, egy szellem hiányát. A szórvány annak a hiányát jelenti, ami nélkül kevésbé vagyunk emberek. Így Versecet nem érzem annak. Mint ahogy a többségi létet sem érzem többletnek. A többség is hiányt jelenthet. Hiszen önmagában még nem stílus, nem emberhez méltó életvitel, de még példaértékű magatartás sem. A többségi lét csupán lehetőség. Idővel, mondjuk ötven, hatvan vagy száz év múlva kiderül, ki élt és ki nem a lehetőséggel, a kedvezőbb lehetőséggel. Tavaszodik, mégsem vagyok derűlátó.
