Általában empátiával viszonyulok az utcán kéregetőkhöz, és időnként adok is nekik némi pénzt. Én attól úgysem leszek szegényebb, mint ahogy ő sem áll talpra tartósan, de legalább valamit tud venni. Hogy valóban kenyeret vesz-e a gyerekének, ahogy mondja, vagy alkoholos italt saját magának, ez már az ő dolga. Időnként azonban, feldühödök egyeseken. Főként, ha fiatal, egyébként jó erőben lévő személyekről van szó, vagy azt a bizonyos anyát látom, aki csöpp gyerekét télen sem rest a mínusz fokokban magával cipelni, hogy ezzel rokonszenvet keltsen. Szó nélkül szoktam elmenni mellettük, pedig a legszívesebben számon kérném rajtuk, hogy ha egészségügyileg rendben vannak, és jó erőben, akkor ahelyett, hogy itt álldogálnak, miért nem mennek el dolgozni. De nem teszem, mert hát ki vagyok én, hogy bárkin bármit számon kérjek.
A minap az egyik utcai hirdetőtáblán a következő szövegű hirdetésre lettem figyelmes: „Bármilyen munkát elvállalok”. Természetesen mindjárt eszembe jutott a párhuzam a hirdetés feladója és a fentebb említett személyek között. Míg egyeseknek egyszerűbb egész nap kéregetni és a markukat tartani, addig mások, mivel a munka nem szégyen, felvállalják, hogy bárhol, bármit elvégeznek. Vagyis: tudják, hogy semmi nincs ingyen az életben, és meg akarnak dolgozni a keresetükért. Ugyanahhoz a célhoz ki-ki a maga módján igyekszik eljutni.
