Amióta Újvidéken kétszáz új rendőr járőrözik, én is feszültebb vagyok. Na, nem azért, mert valami rejtegetnivalóm van, hanem a rend tisztes őrei mindig engem találnak igazoltatni. Ez nem is lenne akkora baj, ha nem naponta kétszer, egyszer sajtótájékoztatóra menet, másodszor pedig mikor az egyetem felé tartok.
A „kék angyalokkal” még akkor ismerkedtem meg, amikor Szabadkán éltem. Középiskolásként ugyanis rendszeresen alkoholizáltunk a bevásárlóközpontok mögött rekreációs jelleggel, és a kis összejöveteleinknek általában a rendőrök vetettek véget. Általában úgy, hogy jó éjszakát helyett gerinctörést kívántak nekünk. Ebből is látszik, hogy sohasem voltunk a legjobb kapcsolatban, de hát, az volt a dolguk, hogy szétzavarják a gyereksereget, mert a környező lakásokban senki sem bírt aludni tőlünk.
Akkor sem volt vihartalan a közbiztonság embereivel a kapcsolatom, és most sem. Egyszerűen nem tudunk tisztességesen diskurálni. Csak jólneveltségünk tart vissza bennünket attól, hogy elfajuljon a szóváltás. Az, hogy a nevem nem tudja hová tenni, még megértem. De azt, hogy a „licsnámról” ne tudja lediktálni a központnak, az felpaprikázza a kedélyeimet. A „csimeszetíbávisdrúzse” kérdés után pedig már magabiztosan pofátlankodok, hiszen úgy érzem, hogy olyan viszonyban vagyunk, mintha több éve dolgoznánk együtt a helyi mezőgazdasági birtokon, szezonosként.
Mindezt lenyelem, ők is csak a dolgukat végzik. Mindeközben pedig Csenejen ismeretlen elkövetők autóüvegeket, traktorokat lovasítanak meg.
