Sok a panasz a szerbiai egészségügyre. Számos esetben igazolt a zokszó, sokszor viszont nem, hiszen az orvosok nagy része lelkiismeretesen végzi a munkáját, s annyira leterheltek, hogy esetenként nem is meglepő a műhiba.
Vannak azonban tényleg olyan esetek, amikor az embernek nem véletlenül megy fel a vérnyomása, esetemben pedig pont a vérnyomás kapcsán. A zentai egészségházban létezik az a jó praxis, hogy a havonta, kéthavonta kiírandó gyógyszerért nem kell sorban állni, hanem vizit nélkül kiírja azt a medikus, megtakarítva ezzel mindenkinek az idejét. Eddig jó a történet, de ott elromlik, ha az orvos nem tudja a vényt helyesen kitölteni. Változnak a gyógyszerek, változik a csomagolás, s talán az indokolt, ha a páciens elvárja, ezekkel tisztában legyen az orvos, de ha nem, hát biztos van neki egy listája, amelyről mindent leellenőrizhet. Ha ez nem történik meg, akkor az orvosságért folyamodó illetőnek vissza kell mennie, megint napokat kell várnia, s még ezzel sem lenne baj, hiszen mindenki tévedhet, de az már bosszantó, ha másodszor is visszaküldik az illetőt, mert az orvos azt sem tudta (?), hogy egy vényre csak egy doboz preparátumot lehet kiírni.
Na, ez már kicsapta nálam a biztosítékot! Ennek a gyógyszertárosnő itta meg a levét az ún. állami patikában, ahová gyerekkorunk óta járunk, mert úgy véljük, olcsóbb, mint a magángyógyszertár. Amikor egy kicsit lenyugodtam, megkértem, hívja már fel a doktornőt, s próbálják elintézni az ügyet.
– Ez nem a posta! – szólt a kedves válasz, én meg a vérnyomásmérő szerkezet felé tekingettem, mert lassan gőz jött ki a fülemből.
Mit lehet ilyenkor tenni? Az újságíró annyit tehet, hogy legfeljebb ír egy Jó reggelt!-et, az átlagpolgárnak meg semmit, hanem visszabattyog harmadszor is, a jószerencse reményében.
Én meg magamra vessek, hogy a helytelen életmód mellett ez is felbuggyantja bennem a vért.
