Koraeste autóztam hazafelé a városba, szemem sarkából láttam, hogy a bal oldali útpadkán egy koromfekete, süldő macska hever élettelenül. Bizonyára egy gépkocsi gázolta el, de amint a szinte villanásnyi idő alatt láthattam, külsérelmi nyomok nem voltak rajta, csak éppen már nem volt életben. Az élet elvesztése mindig mély benyomást kelt bennem. Amikor koros hozzátartozóim távoznak az élők soraiból, barátaim vagy ismerőseim, működik bennem valami érzelmi lengéscsillapító, igyekszem az értelem vonzáskörében földolgozni az eseményt. De láttam például gépkocsival elütött lovat, nem kívánom senkinek sem ezt a tapasztalatot. Láttam nem egy kétdimenzióssá taposott háziállatot az úttesten, tyúkot, macskát, kutyát, de az valahogy belefért a világról alkotott képembe, valaki nem tartotta be a közlekedési szabályokat, vagy a jószág, vagy a járművezető.
Ez az út mentén elkapott villanásnyi kép viszont más volt az eddigieknél. A padkán heverő tetemmel szemben egy fekete-fehér, méretben az áldozathoz hasonló cica ült, és szemlélte a mozdulatlan állatot. Testvér lehetett, barát, rokon vagy ismerős, ki nem deríthetem. De a száguldó pillanat alatt is láttam rajta a döbbenetet, hogy nem képes földolgozni a halál tényét. Bizonyára nem gyászolt, viszont csodálkozott, hogy miért nem mozdul a játszótársa, akivel eddig oly vidáman csatangoltak a tanyák közt. Értetlenül szembesült az elmúlással, aminek az ember tudatában van, mégis képtelen elfogadni.
Korábbi olvasmányaimból úgy tudtam, hogy az állatoknak nincsen halálképzetük, ennél fogva halálfélelmük se. Újabban ennek az ellenkezőjét olvasom, és saját tapasztalatom is arra mutat, állataink számára nem idegen fogalom a halál. Ez persze nem természettudományos fölfedezés, hanem az út szélén a testvérét/párját gyászoló cica látványa kapcsán jutott eszembe.
