Szavalóversenyeket tartanak városszerte. Részt vesznek ezen kicsik és nagyok egyaránt. Jó látni, ahogy megtelik gyerekekkel és az őket kísérő tanárokkal, szülőkkel, nagyszülőkkel a könyvtár vagy a művelődési ház, ahogy hirtelenjében pódiummá és nézőtérré alakul egy-egy helyiség, ahogy ünneppé válik a költészet.
Szívesen hallgatom a gyerekeket. Arra vagyok kíváncsi, akarnak-e valamit mondani nekünk, hallgatóknak. Mert ha tudják, milyen üzenetet adnak át, akkor megbocsátható az életkorukból adódó nyegleség, fogszabályzós apró beszédhiba, izzadó tenyér és topogás... Ha a verset a szívükben érzik, és értelemmel mondják el a szöveget, akkor tisztában vannak azzal is, hogy a szépséget, a nemeslelkűséget, a műveltséget, a szeretetet közvetítik. A kölcsönös megbecsülést gyarapítják, az egymásra való odafigyelést, és nem az önzést, a kevélységet, a hatalomvágyat, a butaságot erősítik, sem egymásban, sem a másikban. Mert a versek a helyes emberi magatartásra és gondolkodásra figyelmeztetnek, a felemelkedést, a jobbá válást célozzák meg. Ezért fontos, hogy minél gyakrabban legyen lehetőségük verset tanulni, verset olvasni, verset mondani önmaguk és mások gyönyörűségére. És ezért fontos a jó tanár, aki megmutatja nekik, mi rejlik egy szép verssorban, ritmusban, rímben. Hogy aztán akár húsz év múlva is előhívhatóak legyenek a versekben megbúvó gondolatok, megoldást nyújtva egy-egy élethelyzetre, vagy segítenek megtalálni a hétköznapokban fellelhető szép pillanatokat.
