– Olvasom, mi van Boszniában, ugye nálunk ez nem történik meg? – mondja aggódó hangon a külföldön tanuló gyermekem.
Álságos vigaszt mondok: most el van foglalva az ország népe a választásokkal, szerintem itt egyelőre nem várható ilyenfajta szerbiai tavasz, de üveglábakon áll ez az ország is.
Napok óta nem megy ki a fejemből a boszniai zavargások kezdetén lezajlott telefonbeszélgetés. Ennek kapcsán derül ki lassanként számomra, hogy milyen nyomot is hagyott gyermekeim lelkében a háború. Az idősebbik fiam a horvátországi háború kitörésekor született. A kisebbik meg akkor, amikor Szarajevó már egy éve ostromzár alatt volt. Hogy egészen kicsi gyermekként mit láttak, mit érzékeltek mindabból, ami körülöttük történt, eddig nem tudtam.
A bombázások idején már olyan korban voltak, amire tisztán emlékeznek. Éppen nemrégiben mesélte az idősebbik, hogy Budapesten mentési gyakorlatot tartottak, és amikor megszólaltak a szirénák, összerezzent. A társai megkérdezték tőle, mi van vele. Azt válaszolta, hogy fél. Akiknek nincs háborús élménye, azok kacagtak ezen. Valahol nagyon mélyen elraktározódott a gyerekeinkben a rettegés, ami bármikor előkerülhet.
Az aggódó telefonhívás is ennek a következménye. Ugyanazokat a dolgokat hallották az itthoni helyzetről is, mint amilyen kulcsszavai most a boszniai forradalomnak vannak: szegénység, munkanélküliség, korrupció...
S nemcsak a szüleiktől hallották, hanem saját generációjukon tapasztalták, hogy Szerbia is nagy bajban van. Boszniában azok a fiatalok lázadtak fel, akiket megfosztott a jelenlegi hatalom a normális élettől, a távlatoktól, a reményteljes jövőtől.
Szerbiában is ugyanez történik, csak itt egyelőre felhúzzák a nyúlcipőt a fiatalok, de soha sem lehet tudni, melyik pillanatban robban fel a Balkán egy másik lőporos hordója, és annak mi lesz a gyutacsa.
