Még alig kezdett olvadni a hó, máris emelgette ki alóla törékeny fejecskéjét a hóvirág. Felbukkant már a nagy havazás előtt is, de a végtelen fehérség múlásával mutatta meg igazán, hogy ő bizony be kívánja tölteni a tavasz előhírnökének szerepét.
A virágoskert hűvösebb csücskében sokáig ott maradt egy kis bucka, ám a langymelegnek végül az sem tudott ellenállni, és a hótakaró eltűntével szinte egyik napról a másikra a helyén egy csokréta lila krókusz virított. Reggelente még szégyenlősen összezárja cirmos szirmait, az első napsugárra azonban kitárja őket, üde színfoltot varázsolva a félig száraz, félig zöldülő fűcsomók közé.
A lila és a fehér orgona rügyei duzzadtak, akárcsak a cseresznyefáé, kizöldültek a hajtáscsúcsok a fügebokron. Éled a kert, állapítom meg, és örülök, hogy végre kiteregethetem a frissen mosott ruhát a napra. Egyik kezemben a ruháskosár, másikban a csíptetők – úgy is maradok, megkövülten, mert fölöttem megszólal a széncinege. Pontosan úgy, ahogyan Szabó Lőrinc írta szépséges versében: „Nyitni kék, fütyüli, nyitni kék, szívnek és tavasznak nyílni kék!”
Csak akkor mozdulok, miután a cinegepár felröppent, merthogy – mint kiderült – ketten voltak a nagy fenyőfa hegyében.
– Ők csak tudják – sóhajtok fel megkönnyebbülten, mert eszembe jut, hogy gyerekkoromban a földdel takart szőlőtőkéket a fagyok elmúltával bontottuk ki. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a nyitás: „tavaszi szőlőmunka, a földdel fedett tőkék kibontása”. Erre szólít most a széncinege. Márpedig ha szerinte nyitni kék, akkor munkára fel!
