Akarva, akaratlanul jelen van életünkben, befurakodott magánszféránkba a közösségi oldal. Bolygónk minden hetedik, újabb adatok szerint már minden hatodik lakója tagja, és a többség naponta több órát tölt el rajta. Röpke tíz esztendő alatt soha nem látott népszerűségnek örvend. Se szeri se száma a napokban megjelent elemzéseknek, fejtegetéseknek, amelyek a jelenség okait boncolgatják, sőt már pszichológiai esettanulmányok is születtek arról, hogyan válik, válhat valaki „facebookfüggővé”. Abban a legtöbb kutató egyetért, hogy tulajdonképpen az ezredforduló éveire kialakult társadalmi elidegenedés, az egymás dolgai iránti teljes érdektelenség, a kommunikáció hiánya szülte a közsösségi oldalt, amely valóságos gyógyírként hatott az emberi közösség említett bajaira. Újra megtanultunk beszélgetni egymással, megnézzük egymás családi fotóit, megszemlélhetjük ismerőseink lakhelyét, meghallgatjuk dicsekvéseiket, panaszaikat, felköszöntjük őket ünnepeiken, felidézhetünk régi, szép emlékeket, megtalálhatjuk csaknem elfelejtett ismerősienket, társaloghatunk távolba szakadt hozzátartozóinkkal, és sorolhatnánk még hajnalig mennyi jótékony hatása van ennek a találmánynak. Mielőtt azonban eluralkodna rajtunk a teljes megelégedettség, és elringatnánk magunkat abban a hitben, hogy megoldódott a társadalom egyik legnagyobb problémája, akkor szól közbe a természet, az élettan. Felkelünk a számítógép elől, miután leleveleztünk mindent a kedves rokonnal, családtaggal, ismerőssel, és mégis üresek vagyunk. A technika csodája sok mindent közel tud hozni fülünkhöz, szemünkhöz, akár még szívünkhöz is, de nem tudja megadni azt, amit a természet, amelynek élő tagjai vagyunk: egy-egy pillantást, egy-egy szó hangsúlyát, egy-egy halk szívdobbanást, egyetlen ölelést...
