Ma a tánc lesz a kommunikáció nyelve. Hangtalanul fut szét a bársonyfüggöny, sejtelmes homályban a színpad. Középütt, földig érő fekete talárban a mindenkori nő, az anya szimbóluma. Köpenye hasadékán hosszú, kínnal teli vajúdás után csusszanhat ki az esetlen, gyámoltalan gyermek, az új élet hordozója, az utód. E pillanattól kezdve a szülőé az óvó, védelmező szerep. Dajkál, táplál, dédelget, nevel. Két lény, két titok, két nyelv találkozik, meg kell érteniük, meg kell ismerniük, ki kell tanulniuk egymást. Egyre szorosabbá válik közöttük az érzelmi kötelék, mely ugyanakkor gúzs is, hiszen összefügg vele a szabadulási vágy, háborog a szárnyait bontogatni vágyó egyén(iség). Két egymásra utalt lélek küzd az ösztönökkel, konvenciókkal, határokkal és határtalansággal, cipelik egymás érzelmi terheit. A borulásig. Mert eljön a pillanat, amikor megfordul a viszony. Átértékelődnek a szabályok. Gondozottból gondozó lesz, a gyerekből felnőtt, a felnőttből gyerek. A kérdések persze nyitottak maradtak. Talán mert nem is a lehetséges válaszokban, hanem magukban a kérdésekben van a lényeg. Az élet a kérdéseken alapuló megismerés folyamata. Az ember külső utakon indul el, hogy a körülötte lévő világot feltérképezze, alakokat ölt, eljátssza az eljátszható szerepeket, közben észrevétlenül is saját magához talál vissza. Hogy szülő és gyerek, teremtő és teremtett eggyé tud válni, ez az élet nagy misztériuma.
