Biciklis szempontból a tavalyi hó sokkal barátságosabb volt. Míg akkor volt egy-két olyan nap, amikor zárás után a közeli bevásárlóközpont parkolójában, vagy a szomszédos réten a frissen hullott hóban lehetett bringával ökörködni, addig idén ez kimaradt az életemből. Lehet, hogy nem jól osztottam be az időmet, de nem hiszem, hogy ilyen erős szélben nagyot alakíthattunk volna a szamarammal. Így maradt a nyugdíjas biciklizés, munkába menet, majd haza. Ilyenkor – lehet, hogy azért, mert én is egy kicsivel jobban figyelek – az emberek gesztusai erőteljesebben jutnak kifejezésre.
Viszonylag sokat vezetek autót, nem azok közé tartozom, akik utálnák az autósokat, megrögzött zöld sem vagyok, és biciklissel is üvöltöztem már. Az autósok dominanciája viszont (ha tetszik, ha nem – ő az erősebb) lakott területen ilyenkor még inkább érezhető: nagy része nem fog arrébb menni. Ha fene fenét eszik is, a kitaposott nyomsávról nem tér le, te kerüld ki. Ha tudod.
A gyalogos – gyalog is közlekedem, nem arról van szó, hogy nem venném őket emberszámba – pedig még furcsább ilyenkor. Mert óvatosabb. Vagy bizonytalanabb. A szabadkai utcák, járdák nagy része lapát-ügyileg érintetlen maradt, sokan a természetre bízták a takarítást, így a gyalogos totyogóssá változott. Aki nem pingvinmódba járt, könnyen eleshetett. És ezt az is tudta, aki eddig még nem esett el – félt, nehogy elessen. És pont ez a félsz szüli a problémát: ha elhajt (természetesen csengetve) az ember a túl óvatos gyalogos vagy a kimértebb idős biciklis mellett, ijedelem lesz a vége. Ilyenkor jönnek azok a furcsa, néha anyázós ökölrázások, amiket esetenként seggre esés követ.
Mindenki nyugodjon meg, a télnek lassan vége. Én meg majd nagyobb ívben kerülök.
