Benne vagyunk a fánkszezon kellős közepében. A Vízkereszttől Hamvazószerdáig tartó időszakban, farsang idején a legfinomabb fánkok kerülnek ki az ügyes háziasszonyok kezei közül. Vannak, akik a szalagosra, mások a túró- vagy csörögefánkra esküsznek. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a fánk hungarikum, pedig nem: már az időszámításunk előtti időkben is kedvelték a zsiradékban kisütött tésztaféléket. A világ minden táján készítik, számtalan fajtája létezik. Az olajban sült, majd mézben, szirupban áztatott fánkot Görögországban loukoumadesnak, Törökországban lokmának, Indiában pedig gulab jamunnak nevezik. A mi szalagos fánkunkkal azonos édességet a németek Krapfen, a horvátok krafne, a szerbek krofne, a szlovénok korf névvel illetik. Ehhez hasonló a hollandok olajos pogácsája, az olykoeks, amelyet az Újvilágba is magukkal vittek. Ennek a közepe nehezen sült át, ezért Hansen Gregory amerikai hajóskapitány kilyukasztotta a közepét. Azóta az amerikaiak így fogyasztják a doughnutot, némi cukormázzal a tetején. Innen már csak egy lépés a cronut, amely a croissant és a doughnut keresztezéséből született meg tavaly májusban egy francia származású New York-i péknek köszönhetően. Hatalmas érdeklődés övezi, a helyiek hosszú sorokban állva reménykednek, hogy sikerül megvásárolniuk a napi adagjukat. A pék ugyanis csak napi 200 darabot süt, mert három napig tart az előkészítése. Akik megkóstolták, azt mondják, hogy a kívül ropogós, belül puha, krémes fánk maga a mennyország. De addig, amíg valaki nem koppintja le, és nem kezdi készíteni itt, Szerbiában, kénytelenek leszünk a mi bevált szalagos fánkunkat fogyasztani, jó sok sárgabaracklekvárral és leheletnyi porcukorral.
