Mindenki szeret utazni. Köztük én is. Vannak, akik arra esküsznek, hogy a nagy távolságokat is kerékpáron a legjobb megtenni, mások szerint csakis személygépkocsival kell ilyenkor közlekedni. Ott vannak azok is, akik a buszokat pártolják, sőt egyesek csupán a repülést tartják opciónak.
Szerintem ez a dolog nem ennyire fekete-fehér, nem ilyen egyszerű. Szerény személyem inkább az „utazási opcionalitást” vallja. Ez olyan fogalom, amelyet most találtam ki, és a következőt jelenti: az, hogy mely járművet veszem igénybe, nagyban függ az adott helyzettől.
Amikor kisebb távolságokat kell megtennem, akkor a két lábamra fanyalodok, elsősorban azért, mert nem szeretek a városi buszban szorulni, tülekedni. Másodsorban pedig azért, mert az öcsém még általános iskolás korunkban eladta a biciklimet. Megjegyzem, akkor és azóta sem láttam a drótszamaramért kapott pénzt. Autóval nem járok, mert nem engedhetem meg magamnak a vele járó költségeket. Be kell vallanom, hogy nem is vagyok egy Senna a volán mögött (Schumacher még így, kómában is jobban vezetne nálam).
Ha távolabbra kell menni, vonatra csak végső esetben szállok. Olcsó, de télen a részleges fagyás fenyeget a kabinban, nyáron pedig a gutaütés. Marad a busz, amely még az egyetemistakedvezménnyel is drága.
A repüléstől pedig még mindig félek, annak ellenére, hogy már többször is ültem gépen. Megjegyzendő: egyszer egy német nyugdíjas néni ki is röhögött emiatt. Közöltem vele: nem valószínű, hogy ő meg én valaha is jó viszonyba kerülünk.
Mind szellemi, mind gazdasági szempontból is megállapíthatom: legjobb, ha a fenekemen maradok.
