Három macskám van, nem tudom melyik a lustább. Napi húsz órát alusznak, van, amikor a helyükön, de inkább olyan helyen, hogy sötétben keresztülbukjak rajtuk, mert félre nem mennének, nincs veszélyérzetük. A napból fönnmaradó négy órát evéssel töltik, kosztjuk többe kerül, mint a család napi eledele. Az ételt követelik, hízelegve sündörögnek, dörgölőznek a lábamhoz, de ha teli a bendőjük, le se sajnálnak. Szólongathatom őket, rá se pipálnak. Az udvarban legföljebb tíz métert tesznek meg, elvégzik szükségletüket, üzekednek kedvükre a szomszéd cicákkal, majd irány vissza a lakásba. Bár az utóbbi időben a kimenést is alaposan megfontolják, igyekeznek kikényszeríteni, hogy bent „menjenek ki”.
Olvasom, hogy a legújabb kutatások szerint a macska fölismeri a gazdája hangját, saját nevét, csak éppen rá se hederít. Fül- és farokmozgása, pupillája elárulja, hogy reagál a megszólításra, de közönyös, mintha nem róla és a gazdájáról lenne szó. A kutatók azt is leszögezték, hogy az ember először a Felis silvestris nevű vadmacska fajjal találkozott, annak most úgy 9 000 éve. De nem az ember csalogatta magához őket, hanem a magtárak körül elszaporodott rágcsálók könnyű prédája miatt húzódtak az emberi otthonok közelébe. Vagyis saját magukat háziasították.
Az én macskáimnak nem kell egeret fogniuk, élettempójuk az alvás, evés, szex között oszlik meg, miközben gazdájukat ételadó és ajtónyitogató rabszolgaként kezelik. De mit tegyek, amikor szeretem ezeket a szőrbőröket!
