– Szerbiában nem létezik fitneszkultúra – jelentette ki Katona Ervin, világhírű strongman a múltkori beszélgetésünk folyamán.
Igaza van. Rövid edzőtermi pályafutásom alatt nekem is azt kellett megállapítanom, hogy ez is egy a sok szempont közül, amelyet tekintve lemarad az ország a nemzetközi szabványtól.
Nem az edzőtermek felszereltségéről, a személyzet segítőkészségéről van szó, hanem a látogatók hozzáállásáról. Egy dolog egy falusi teremben gyerekként arról beszélni, hogy a másfél vekni kenyér és az egy rúd kolbász belapátolása után könnyebbek a súlyok, egy másik dolog pedig huszonnyolc évesen a gépeken ülni, és arról beszélgetni az „edzőtárssal”, hogy hogyan játszott Novak, meg hogy melyik meccsre éri meg fogadni.
Egy fiatal testépítő ismerősöm mondta, hogy ez teljesen normális, hiszen ezek a „rekreativacok”. De ha ekkora elánnal űzzük a szabadidősportot, akkor rekreációs kikapcsolódásnak tekinthetjük azt is, hogy sörözünk a parkban, vagy a „kafanában”, és ott tárgyaljuk meg a sporteseményeket. Valljuk be, olcsóbb is meginni egy italt a kocsmában, mint kifizetni az edzőtermek havibérét, megvenni az edzőcipőt, az összes puccos kiegészítőt, amelyeket felesleges magunkra ölteni, ha úgyis csak pofázunk egész idő alatt, és azt a szemrevaló nőt bámuljuk, aki komolyan edz. Valljuk be, abban a sok könyék- és térdbandázsban, súlyemelő övben, edzőcipőben és izompólóban elég bizarrul festenek a hatvankilós 175 centis „rekreativacok”.
