– Ebben az országban nem létezik zenepiac – mondta nekem egy barátom, majd belekortyolt a sörébe, miközben az újvidéki városházára meredt a tekintete. Régi barátok vagyunk, több éven át egy zenekarban muzsikáltunk.
Marko, miután kiitta a sörét, eleresztett egy igazán cifra szerb káromkodást (ha másban nem is, a magyar és a szerb nyelv ebben a tekintetben borzasztóan hasonlítanak). Majd tovább folytatta:
– Itt nincs konkurencia. Léteznek a régi Jugoszlávia zenefosszíliái, meg kereskedelmi csatornák szemete, ami mindenre hasonlít, csak zenére nem. Sorolj fel nekem öttől több rockzenekart, akik az elmúlt 10 évben alakultak, és ismerik őket! Nehéz. Mert nincs. Aki a könnyűzene világában ér valamit, az legjobb esetben ott sörözik a kocsma sarkában, és várja, hogy aprópénzért megkezdhesse a „fellépését”. Ami persze általában abba torkollik, hogy egy részeg fazon belebőg valamit a mikrofonba, meg erősködik, hogy a Da se nađemo na pola puta dalt szeretné hallani. Megjegyzem, fizetni nem akar érte.
Ingerült kirohanását hallgatva rájöttem, hogy nem beszél hülyeséget, a muzsikus bőre nem sokat ér errefelé. Habár én zenész családból származom, mindenki azt mondta, hogy zenélhetek, csak legyen valami tisztességes állásom is. Firkász lettem. Hogy mennyire sikerült teljesítenem a család kérését, az már egy másik kérdés.
