Akkor lesz Szerbiában jó világ „amikor a három nyelven beszélő rendőr felsegíti a munkában megfáradt embert a belgrádi mágnesvonatra, amelyiken gazdag közalkalmazottak és tisztességes vállalkozók utaznak a korrupció miatt elítélt politikusok bírósági tárgyalására” – olvasom a szellemes bejegyzést a világháló közösségi oldalán. Egy mondatban szinte minden benne van.
De jó is lenne, gondolom, s rámtör a pánik, hogy milyen rossz helyre születtünk.
A távlatnélküliség, a létbizonytalanság rombol.
A délszláv háború okozta következményeknek a mostani ötven- és hatvanévesek meg azok gyermekei is közvetlen áldozatai. Mert az, hogy harminc meg negyven évesen az ember nem tudta megalapozni jövőjét, hanem felélte addigi tartalékait, azt jelenti, hogy gyermekeire tovább hagyományozza a nincstelenséget, a nélkülözést. Kikecmeregni ebből csak akkor lehet, ha az ország gazdasága talpra áll. Az pedig ilyen mértékű államadósság mellett nagyon-nagyon soká lesz, nézzünk csak körül a környező országokban.
Közben pedig az emberélet múlik. Házasságok mennek tönkre a pénztelenség, a kilátástalanság miatt, családok bomlanak fel, mert a családfő nyugatra vándorol, és elmennek a fiatalok is, akik a nagymama és nagytata korba kerülő ötven- meg hatvanéveseket megfosztják attól, hogy élvezzék a nagy családot, hogy lássák felnőni unokáikat.
Micsoda messze ható, mély sebek ezek. Az ország gazdaságának is nagyon sok időre van szüksége a talpra álláshoz, de azt gondolom, a lelkekben keletkezett sebek gyógyulásához is, ha egyáltalán begyógyíthatók a sebek.
A veszteségek, a háborúban elesettek okozta hiány biztosan nem, de a hátországban történtek is súlyos, több évtizedre kivetülő ártalmak, s két generáció biztosan áldozta ennek.
