„A csomagtartóban nincs szerszám, elsősegély-készlet, vontatókötél, háromszög és más értékes holmi, ezért kérlek ne törd fel minduntalan a kocsim, mert csak tönkreteszed a zárat, így azt nekem állandóan javíttatnom és cserélnem kell!” Előre is köszönöm!
E feliratra lettem figyelmes egy autó hátsó ülésén, midőn mellé parkoltam és kiszállva e járgány (ha jól emlékszem egy első generációs Punto volt) felé vetült pillantásom. Kissé kesernyés mosollyal nyugtáztam sokszorosan kárvallott emberünk sajátos „kiáltványát”..., vele együtt remélve, hogy az azt kifosztani szándékozó jómadárnak is feltűnik majd, mielőtt „munkához” látna.
Valahol ennek kapcsán „mászott elő” emlékképeimből a Yugo-éra, nevezetesen azon szakasza, amikor azt – mintegy tőlem „megörökölve” – már szinte kizárólag csak feleségem hajtotta. Egy év korai nyarának egyik szombati napján, amikor az újvidéki Strandon a hagyományos gasztronómiai fesztivált tartották, szüleinek kedveskedni óhajtván birkapörköltet (amelyet velünk ellentétben nagyon szeretnek) vett ott, mellé friss kenyeret és valami süteményt is talán, és sietett vele haza. Leparkolt az épület előtt, de az eleséget a csomagtartóban hagyta, csak míg elugrik a 30 méternyire levő bankautomatáig... Amikor aztán pár percnyivel később visszatérve kinyitotta a csomagtartót, nem akart hinni a szemének; az ebéd maradéktalanul „eltűnt”...
Talán mondani sem kell, a riasztókészülék ellenére a csomagtartót rendszeresen fel-feltörték; a szerszámkészletet és minden „újrahasznosítható” tárgyat már jóval korábban elvittek. De hogy immár a birkapörköltet is...!?! Ez azóta is afféle „hiszed vagy sem”-kategóriás eset.
