Harcolnia kell az elemekkel, a süvítő széllel, nekifeszül a télnek, vállai előredőlnek, bokáig jár a fehérségben, nem látja maga előtt az utat. Nem hallja, hogy „mézzel csorduljatok álmodó hegyfalak”. A sálja lebeg hátra, egyedül van, közel és távol csak a sarki hideg; sapkáját a szere húzza, alig lát előre, kezét a zsebbe dugta, nem is tudja, mikor és honnan indult el, mert ez a karácsony örökké tart.
Csak néztem a fenyő alatt könyökölve, aztán újra felemeltem. Olyan nagy kerek volt a talpa, mint a tenyerem. A gyertyák fénye átvilágított a hóesésen. Újra lehajoltam érte. Ebben az évben ezt a játékot kaptam. Csak megráztam, és a gömbben újra szitálni kezdett a hó. Előbb gomolyogva, hogy nem is láttam benne semmit. Aztán kivehetővé vált a nagykabátos kisfiú. Azt mondták, hogy én vagyok az. Ha kint maradok, és nem találok haza, akkor benn maradok a hógömbben, örökké szitálnak rám a pelyhek, és várhatom, amíg elolvadnak.
Nagyon is valóságosnak látszott, hogy a nagy telekben el lehet tévedni, és elfér egy tenyéren a dermesztő hideg, ami szöges ellentétben állt a kályha szikrapattogásával, a csillagszórókkal, és mindennel, ami a szobában fényesen ragyogott. Csak az maradt kint egyedül, akit a gömbbe zártak. „Aludj, édes gyermekem. A csillag homlokodon megpihen.” Akkor ilyennek képzeltem a csillámporral és kókuszreszelékkel behavazott csöppnyi ólomfigurát a műanyag gömbben, ahol megállt az idő.
