Leterítette kabátját az apró kövekre, leült és végignézett a folyón. A lemenő nap sugara vörös csíkot húzott a víztükrön.
Melyik az igazi élet? – tűnődött.
A pikáns falatok és finom borok mértéktelen fogyasztása, a szüntelen beleszédülés az érzéki gyönyörbe, a ki nem használhatóak elhessegetése magunktól, megható ditirambusok zengedezése, cédrusfák árnyékában kimondott szerelmi vallomások szaporítása, intellektuális hatásvadászat, kaland, önzés, napi sikerhalmozás, majd lapos kavicshoz hasonlóan, néhány elrugaszkodás után letűnés a mélyben, hogy csak fodrozódó körök maradjanak utánunk, amelyek parthoz érve végleg eltörnek; vagy hit a szétforgácsolt szellemi világ egybeolvasztásában, remény a jó mindenkori győzedelmeskedésében a rossz felett, a feltétlen szeretet hirdetése, az önmegtartózkodás felmagasztalása, befele fordulás, adakozás, páni félelem az örök kárhozattól…
Vajon melyik az igazi élet? Melyik az őszinte, nem pedig kimagyarázás az egyikre vagy a másikra tehetetlen énünk álcázása érdekében?
Felemelt egy lapos követ és a vízbe dobta. A kavics kacsázva szökkent néhányat a víz felszínén, majd örökre elmerült a mélyben. Nézte az utána maradt fodrozódó köröket – és mosolygott.
