– Befagytak a tyúkok, nem tojnak már egyáltalán – mondja anyám –, és látom, ez a tény nincsen ínyére, mert minek a lábasjószág az udvarban, ha semmilyen hasznot nem hajt. Etetni kell, viszonzásul nem szaporodik, tojást se hoz. Pedig az minden látogatásnál aranyvalutának minősült, amivel meg lehetett ajándékozni a gyerekeket. A háztáji tojással készült, házi gyúrt tésztáról nem is beszélve.
Az immár haszontalanná vált tyúkokkal egyetemben egy tojó és egy gádzsér kacsa is lakik a baromfiudvarban. A tojó szorgalmas volt, minden másnapra termelt egy tojást, ami éppenséggel kielégítette édesanyám szükségleteit, bár ajándékozásra nem jutott belőle. Egyszerre viszont a tojó is csődöt jelentett, napokig nem volt tojás az ólban.
– Ma reggel se találtam tojást, föl is tettem forralni a vizet, hogy levágom a tojót, immár semmi haszon belőle. Rotyogott a kopasztóvíz, megyek a kacsáért, és lám, íme, egy tojás, tehát újra tojik a kacsa. Ha már forrt a víz, ne vesszen kárba, elkaptam a gádzsért, és levágtam a hatalmas jószágot – mesélte anyám.
Lám, micsoda apróságokon múlnak sorsok és életek!
