2024. április 25., csütörtök
PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL

Csak a pénz érdekli

Tisztelt Pósa atya!
Már régóta szeretnék Öntől kérdezni valamit. Aggaszt az egyik ismerősöm, tulajdonképpen egy ügyfél hozzáállása. Azt tapasztalom, hogy semmi más nem érdekli, csak a pénz. És az ő pénze, az ő gyarapodása. A vagyonáról beszél, más nemigen foglalkoztatja, illetve úgy tesz, mintha lehetne vele egyéb dologról is beszélni, de ezt csak színleli. Ha valamilyen üzlet nem sikerül neki, és ezáltal nem gyarapszik az amúgy is nagy vagyona, dühbe gurul és kiabál.
Régen talán másmilyen volt, vagy én nem ismertem őt ennyire. Most egyre inkább taszít, amilyen. Nem is szívesen kommunikálok vele. Ezzel elítélem őt, ugye? Ez pedig helytelen, jól gondolom? Vagy esetleg beszélnem kellene a fejével? De úgyse értene, ha lelki dolgokról szólnék neki, meg főleg arról, hogy ezt a vagyont egyszer nem viszi el a feje alatt, innentől szerintem az egésznek semmi értelme. Ő elfelejt szeretni, élni, nevetni, barátkozni, ő csak harácsol.
Örülnék, ha leírná, mit gondol erről, kedves atya. Köszönöm. Bella

Az ember azt szereti, ami a számára érték. Az evangélium ezt a törvényszerűséget, ezt a mechanizmust így mondja ki: „Ahol a kincsed, ott a szíved.” (Mt 6,21) Ha kincse, vagyis értéke valakinek a pénz, akkor a szíve ott van, csak az érdekli, csak azzal foglalkozik, az a szenvedélye, az a vallása, és ha nem sikerül az üzlete, ha nem gyarapszik a vagyona, akkor dől össze benne a világ, akkor dühöng és szitkozódik.
Másnak a kincse, az értéke, a szenvedélye, a vallása lehet a munkája, lehet a családja, lehet a háza, lehet az érvényesülése, lehet a szórakozása, lehet sok minden más, száz és száz dolog. Mindenkinek a szíve ott van a számára értékes dologban, az a szenvedélye, az a hitvallása, csak az érdekli igazán, csak azzal foglalkozik, és ha bukik ebben a szenvedélyében, és ha veszít valamit, akkor vele összedől a világ, kiborul magából, és közveszélyesen viselkedik.

Levélírónk ismerősének tehát a pénz a szívügye, a szenvedélye, a vallása. Régebben nem volt ilyen, legalábbis ez nem volt látható benne. Pedig a hajlam csíraként megvolt benne, és a növekedés éveiben ki is fejlődött nála. Mindenkiben már gyermekkorában kipattan egy bizonyos hajlamnak, szenvedélynek a csírája, ami aztán növekedésével arányosan bontakozik ki. Az éles szemű nevelő ezt meg is láthatja mindjárt az elején. Aki nem nevelőként nézi, az nem veszi észre, ezért meglepődik, amikor felnőtt korában feltűnően, szemet szúróan megnyilvánul az a bizonyos szenvedély. Ezt az igazságot fogalmazza meg a közmondás: Amilyen a Jancsika, olyan a János.

Levélírónk is csak most fedezte fel, hogy ismerősének kincse a pénze, és a szíve teljesen ott van ennél a kincsénél: csak erről beszél, más nemigen foglalkoztatja, más nem igazán érdekli. Ez a felfedezés most taszítja, nem szívesen kommunikál vele. Tudja, hogy lelki dolgokról nem szólhat neki, nem mondhatja neki, hogy a vagyont nem viszi el a feje alatt. És sajnálja azért, mert elfelejt szeretni, élni, barátkozni.
Leírom, mit gondolok erről.

Mindegyikünkkel törvényszerűen megtörténik, hogy felfedezi, a társa más gondolkodású, más irányultságú ember. Lehet ez házastárs, munkatárs, osztálytárs, játszótárs, rokon, barát, ismerős. Mindenki másmilyen. Mindenkinek megvan a saját értéke, megvan a különleges kincse, amihez egész szívével ragaszkodik, ami a szenvedélye, megvan a saját vallása. Ebben merőben különbözik tőle, sőt, ebben egyenesen szemben áll vele. Egy hasonlattal kifejezve olyan ez, mint amikor az egyik jobbra akar menni, akkor a másik balra megy, ha pedig balra akar menni, akkor a másik jobbra megy. Ez mindig az összeveszéshez és az egymástól való eltávolodáshoz vezet. Ez pedig baj, nagy baj, mert mindenkit szerencsétlenné és boldogtalanná tesz. A szerencse és a boldogság ugyanis az összetartásban és az egységben van.
Meg kellene tanulnunk szeretni a tőlünk különböző társat, meg kellene tanulnunk a konfliktus kezelését. Hogyan?

Először is meg kell értenünk, hogy a másikat a szíve a kincséhez vonzza. Annak a másiknak megvan a maga értéke, neki az a szenvedélye, őt ez a belső mechanizmus működteti így. Ő nem rossz ember. Őt csak a szenvedélye teszi ilyenné. Ha más kincset találna, akkor másképpen viselkedne. De addig, amíg neki ez az érték, addig nem tud másmilyen lenni. Az ő helyében mi is így cselekednénk.
Ha képesek vagyunk ilyen megértően gondolkodni róla, akkor el tudjuk fogadni a minket sértő megnyilvánulásait. Nem háborgunk rajta, nem támadjuk le, hanem türelmesen és békésen elviseljük. Az elviselésnek létfontosságú szerepe van az emberi kapcsolatokban. Ezért törvényként mondja a nemzetek tanítója, Pál apostol: „Viseljétek el egymást szeretettel!” (Ef 4,2)

Azután kommunikálni kell vele az őt érdeklő dolgokról. Ezt olyan beleéléssel kell tenni, mintha a mi szenvedélyünk lenne az a dolog. Be kell lépnünk az ő világába, az ő értékeibe, az ő szenvedélyébe. Ennek ő nagyon meg fog örülni, emiatt meg is tud szeretni minket, meg tud velünk barátkozni, és ezzel egy újabb értéket talál, amihez a szíve majd vonzani fogja. Nekünk is örömünkre lesz ő, először is azzal, hogy megnyitja a szívét előttünk, nagy megkönnyebbüléssel elmond mindent, ami foglalkoztatja, másodszor meg azzal, hogy megkedvel minket, megbarátkozik velünk, és ezzel a szívébe fogad minket. Ez pedig azt jelenti, hogy mi is érték lettünk a számára, „egy kincs, aminél aztán ott lesz a szíve”.

A továbbiakban szükségszerűen bekövetkezik a krízis, ami minden téren letöri ezt a másmilyen társunkat. Annál, akit „csak a pénz érdekel”, jön az, hogy „valamilyen üzlet nem sikerül neki, és ezáltal nem gyarapszik az amúgy is nagy vagyona, dühbe gurul és kiabál.” Ekkor lehet „beszélni a fejével”, ekkor lehet „lelki dolgokról szólni neki, meg főleg arról, hogy a vagyont nem viszi el a feje alatt, hogy az egész harácsolásnak nincs semmi értelme, meg hogy elfelejtett szeretni, élni, nevetni, barátkozni.” Mivel korábban mi meghallgattuk őt, és ezért megszeretett minket, most ő is meghallgat minket, és elfogadja a mi értékeinket.
Minden nézetkülönbséget, minden konfliktust közöttünk, emberek között így kellene kezelnünk. A házastársak közötti elkerülhetetlen nézetkülönbséget a közmondás így fejezi ki: „Tányér, kanál csörrenés nélkül nincs.” Ilyen „csörrenés” az elkerülhetetlen nézetkülönbségek miatt megvan minden emberi kapcsolatban.

A legnagyobb nézetkülönbségek és „összecsörrenések” az emberiség történelmében a világvallások között vannak. Nemcsak a legkülönbözőbb vallásgyakorlatok miatt „csörrentek össze”, hanem a legkülönbözőbb kulturális szokások miatt is, amelyek szemet szúróan eltérnek egymástól.

Ezért a legfontosabb munka a legkülönbözőbb vallású és kultúrája emberek közötti konfliktusok kezelése, egymással való összetartozásuk és megbékélésük megteremtése.

Az angol történész, Frank Whaling, az Edinburghi Egyetem vallástudományi emeritus professzora és az Edinburgh Vallásközi Társulat alapítója így fogalmazta meg a világvallások egymáshoz közeledésének a szabályát: „Ahhoz, hogy a másik vallását megismerjük, bele kell bújnunk a bőrébe, úgy kell látnunk a világot, ahogyan ő látja, át kell élni, hogy mit jelent buddhistának, muzulmánnak, hindunak lenni.” Ezen szabályt alkalmazva a keresztény Fokoláre Mozgalom az ezredforduló tájékán gyümölcsöző párbeszédbe kezdett a hatmillió tagot számláló japán buddhista Rissho Kosei-kai mozgalommal és a Thaiföldi sokmilliós hagyományos buddhistákkal, a kétmilliós muzulmán Amerikai Muszlim Társasággal, az ötmilliós indiai Gandhi Mozgalommal és a világ egyik legnagyobb zsidó közösségnek, a Buenos Aires-i B’inai B’rith közösségnek a tagjaival. Ugyanilyen módon a Vallások a Békért Világtanácsa elindította a rendszeres vallásközi Béke Konferenciákat, II. János pápa kezdeményezte Assisiben a világvallások békéért való imádkozásának megrendezését. Ezekkel az eseményekkel az emberiség a sok évezredes „összecsörrenések” után elindult a valószínűleg egy évezredig tartó összebékülés felé.

Az emberiség most, a harmadik évezred kezdetén került történelmének legnagyobb viszályába és széthúzásába. Hogy ebből a halálos betegségből kigyógyuljon, mindegyikünk legfőbb feladata az, hogy „megismerje a másik vallását – azét is, akit csak a pénz érdekel (ez az ő vallása!) –, bele bújjon a bőrébe, úgy lássa a világot, ahogyan ő látja, átélje, mit jelent másmilyennek lenni.” Ha ezt tesszük, akkor egyre több baráti társas kapcsolat jön létre, és „hintjük a béke magvait a háborúzó világban.”