2023. január 28., szombat

Kolbászok

Nem emlékszem pontosan, mi volt a neve annak a játéknak, amit gyermekkoromban annyira kedveltünk, csupán az dereng, hogy személynevekkel játszottuk, és mindig az előző utolsó betűjével kellett kezdődnie a következőnek, a végén pedig értelemszerűen az nyert, aki a legtovább tudta folytatni a sort. Mai szemmel úgy gondolom, hogy bizonyára sokszor nyerhettem, másként aligha szerettem volna annyira, hiszen teljesen természetes, hogy az ember elsősorban azokkal a dolgokkal foglalkozik szívesen, amelyekben jó, amelyek valamiféle sikerélményt kínálnak számára. Ha ehhez még hozzáveszem azt is, hogy alapvetően a sportban sem voltam soha az a típus, akinek csupán a részvétel lett volna a fontos, amiről a barátaim minden bizonnyal jóval többet tudnának mesélni, akkor meg végképp helytállónak tűnik a feltételezésem.
Ami azonban jóval fontosabb, az az, hogy a nevekkel való játék iránti vonzalom azóta is megmaradt bennem. Manapság, amikor valamilyen tréninget tartok akár diákoknak, akár felnőtteknek, amennyiben a kitűzött célok megengedik, szívesen veszem elő azokat a feladatokat, amelyek a nevekkel kapcsolatosak, annak ellenére, hogy már gyermekkoromban megtanultam, a nevekkel finoman kell bánni, különösképpen, ami a rájuk vonatkozó poénkodást illeti, az ugyanis nem mindenkit érint jól, sőt felnőtt szemmel már inkább azt mondhatnánk, szinte senkinek nem esik jól.
A minap, amikor általános iskolás diákokkal próbáltuk ki az egyik ilyen gyakorlatsor elemeit, fel kellett ismernem, hogy a fiatalok többsége vajmi keveset foglalkozik a nevével, még akkor is, ha egyetért azzal a megállapítással, hogy a nevünk ilyen vagy olyan módon meghatároz minket. A többségük nem tudta, honnan ered a neve, mi a jelentése, miért éppen azt választották a szülei stb. Azok esetében viszont, akik kevésbé szeretik a nevüket, nyilvánvalóan más volt a helyzet, talán éppen azért, mert a negatív érzések mindig jóval meghatározóbbak, vagy legalábbis erőteljesebben vannak jelen az ember életében, mint a pozitívak, hiszen – ugyanúgy, mint ahogyan az élet oly sok egyéb területén – a jó dolgok sokszor semlegessé válnak, miután természetesnek, magától értetődőnek vesszük őket.
De vajon mi lehet a helyzet az olyan nevek esetében, mint amilyen például a Csodálka, a Felhő vagy a Kolbász? Ezek voltak ugyanis azok a nevek, amelyeket a Nyelvtudományi Kutatóközpont illetékesei tavaly a legfurcsábbnak ítéltek meg a hozzájuk beérkezett kérelmek közül, amelyek kapcsán elmondták azt is, hogy az egész év tekintetében a török sorozatokból és a japán mangákból vett keresztnevek számítottak a legnépszerűbbnek. Az utóbbi információ kevésbé tűnik meglepőnek, ha tudjuk, hogy az éppen aktuális televíziós sorozatok főszereplőinek neve évek, sőt évtizedek óta meghatározza a magyar szülők névadási szokásait, csak amíg régebben inkább a Szamanták meg a Pamelák szaladgáltak körülöttünk, addig ma már inkább a török sorozatokból megismert nevek, köztük a Szeniz, valamint az Ajszel, a Kadir és az Onur nevek tulajdonosai viszik a prímet.
Ilyenkor az ember, anélkül hogy bárkit is meg szeretne bántani, óhatatlanul is eljátszik a gondolattal, hogy mi lenne, ha mondjuk őt magát vagy valamelyik hozzá közel álló személyt is Kolbásznak hívnák. Amíg kicsi, Kolbászka lenne? Később esetleg Kolbinak vagy népiesebben Kóbinak becéznék? És mi lenne a helyzet a hurkával? A kérdés persze költői. Mindenkinek jobb, ha nem fűzzük tovább a gondolatmenetünket. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy ezeket a neveket végül nem engedélyezték, így egyelőre nem szaladgálnak majd sem Kolbászok, sem Felhők az utcákon. Sem Csodák, sem Csodálkák, sem Mesék, sem Tiszák.
A Nyelvtudományi Kutatóközpont illetékeseinek elmondása szerint a kérelmezett nevek zöme idegen eredetű volt, a legtöbbek által kezdeményezett, ám végül elutasítottak között szerepelt például a Noah, a Deniel, a Pablo, a Villiam, a William, a Vilián és a Matthias is, ám még mielőtt hátradőlhetnénk, mondván, milyen jó, hogy ezeket nem fogadták el, jusson eszünkbe, hogy semmiféle biztosíték nincs arra, hogy mindez hosszú távon is így marad, ugyanis a vonatkozó jogszabályok értelmében fél év után újra lehet kérelmezni az elutasított neveket. Afelől márpedig kétségünk sem lehet, hogy fogják is, ráadásul a legnagyobb jóindulattal sem nagyon feltételezhetjük, hogy olyan nemes szándék által vezérelve, mint például az, hogy győztesen kerüljenek ki a gyermekkorukban oly szívesen játszott játékból, vagy esetleg az, hogy ilyen módon próbálják meg tovább gazdagítani nyelvünket és kultúránkat.

Nyitókép: Illusztráció