2023. január 30., hétfő

Aki fönnebb állt, mint a divatos Petőfi

Jámbor Pál (Hiador)

Jámbor Pál 1821. január 16-án született Pakson, gimnáziumi tanulmányait Kalocsán, Pécsett és Vácon végezte, 1840-ben a kalocsai papnevelő intézetbe lépett. A Vasárnapi Újság 1862. március 16-i számában megjelent pályarajzában olvasható, miszerint a seminariumban „a rokonérzelmű tanulótársai között egy »magyar iskolát« alapított, melynek czélja kizárólag magyar stylbeli tanulmányok, gyakorlatok valának”. 1844-ben fölszentelték és 1845–1848 között három évig káplánként Ó-Becsén szolgált. Innen küldte ifjúkori zsengéit Pestre a Honderű szerkesztőségébe, ahol Petrichevich Horváth Lázár lelkesen felkarolta őt. Jámbor Pál korai költészetében nyoma sincs a tájnak, a Tisza-parti világnak, mint ahogyan a közösségi gondok sem alakították a pályakezdő plébános világképét, pályarajzának írója mégis fontosnak tartotta kiemelni: a Tisza partján épült népes Ó-Becsén, egész ifjúi hevével „mívelte az irodalom kertjét”.

A Honderű irodalmi arisztokratái benne látták megtestesülni a „hon első dalnokát”, aki magasztosan finom ízlése, s lírája színei révén magasan a „pórias” Petőfi fölött állt. Petricsevich Horváth Lázár – aki Pesten 1843-ban megjelent Hattyúdalok című kötetéhez előszót is írt – 1847-ben vetette papírra sorait, miszerint: „Hiador munkái a divatos Petőfi fölött annyival fönnebb állnak, amennyivel egy európai műveltségű költér fönnebb áll olyan költőnél, ki saját kora keskeny szellemközén túl mit sem ismer”. Ezt követően az Emléklapok egy főrangú hölgyhöz című kötetét méltatva a Budapesti Híradó kritikusa is – hangsúlyosan helyezve őt szembe Petőfivel – Hiador költészetét egyenesen Byronéhoz hasonlította. A pesti szalonok Jámbor Pálban sokáig azt az elysiumi költőt ünnepelték, aki 1844-ben a Felszentelés című versében oly „elragadóan” énekelte:

 

Borulj rám, te mély, sötét berek!

Hogy lombos ágad rejtsen engem el:

       A’ néma csendnek égi házánál,

       Hogy kebledet lelkem szentelje fel.

 

Jámbor Pál (Vasárnapi Újság, 1862)

A pesti irodalmi szalonok s a lapok túlzott elragadtatása nem tett jót a pályakezdő Jámbor Pál hírnevének. Ő ugyan soha semmit sem tett Petőfivel való szembeállítása érdekében, az újabb korok fiatal nemzedékei azonban lassan elfordultak tőle: szemükben ő lett az örök műkedvelő poéta. Ifjúi éveiben rabul ejtette őt Bajza József, Kisfaludy Sándor és Vörösmarty Mihály szentimentalizmusa, s mérlegelés nélkül a követőjükké vált. Munkabírása határtalan volt, ontotta magából a műveket – és az olykor-olykor soknak bizonyult. A költői dicsőséget mindennél többre értékelte, ezért hajszolta a babérokat. Shelley és Byron nyomán maga is úgy vélte: „Érette hull a könny, érette hull a vér, / Higyjétek el nekem, vérző minden babér”. Elhitte, hogy sorsa maga a szenvedés, ezért minden érzését és indulatát a szentimentalizmus kritikátlan áradásával szőtte bele a műveibe. „Művészet, alkotóvágy, gyönyör, hírnév, költői halhatatlanság, magas ábrándok” olvadtak össze Jámbor „rajongó, naiv” egyéniségében. Kedvelte az általánosságot és az elvontságot. „Nem az egyéni helyzetet, s az abból kisarjadó indulatot veszi lantjára – írja lírájáról a szabadkai tudós tanár, Toncs Gusztáv –, hanem az érzést általánosságban ragadja meg, mintegy közkinccsé változtatja, s kidolgozza konkrét, egyéni vonások nélkül.” Áradó szenvedéllyel írt verset, beszélyt, tárcát, novellát – és drámát. A törvénytelen vér című, Corvin János tragikus sorsáról írt, ötfelvonásos történelmi drámáját először Becskereken adták elő, később Székesfehérvárott is. S amikor kellett, rajongva csatlakozott a szabadságharchoz is, anélkül, hogy megtalálta volna a történelemben a maga szerepét. A rebellis szelleműnek egyáltalán nem tekinthető lírikus papot a szabadság eszméje iránti rajongás vezérelte, amikor hivatali állást vállalt a közoktatási minisztériumban, az 1849-ben Debrecenben kiadott Szabadság dalok a hadseregnek című verseskötetében pedig Kossuth Lajos alakját énekelte meg. Ez elegendő volt ahhoz, hogy Világos után neki is bujdosnia kelljen. Hiador hosszabb itthoni rejtőzködését követően Konstantinápolyon át Londonba utazott, ám rövid tartózkodás után Párizsban telepedett le, s rendezkedett be a tartós reménytelenségre. A francia főváros külterületein, Montmorencyben, majd a Villa d’Arvayben szűkös padlásszobákban lakott, s az írásaiért kapott pénzen tengette életét. Jókait fordította franciára, de nyersfordításaival ő segítette Charles Louis Chassin-t, Petőfi életrajzíróját is. Paul Derivage néven francia verseket írt, 1856-ban pedig kiadta Les Artistes című regényét. A francia fővárosban született Jámbor Pál talán legkiválóbb műve, a Párisi emlékek című kétkötetes emlékirata is, amelybe 1854-ben és 1859-ben keletkezett feljegyzéseit gyűjtötte egybe, s amely máig megőrizte szerzője nevét. Jámbor Pál „boldog volt párisi életében is” – írta Toncs Gusztáv az örökös rajongóról.

Szabadkán – ahol a latin nyelv tanáraként 1861. szeptember 23-án a gimnázium igazgatójává választották – egyre visszavonultabban élt. „Példaként tündöklő magán élete nagy tiszteletet szerzett neki az egész városban” – emlékezett rá a pályatárs, Frankl István. Milkó Izidor kellő együttérzéssel idézte fel megtört alakját: „Ha mégis kijött néha az utcára, lehetőleg a kocsiúton bandukolt. […] Rendesen meleg sállal övezte körül nyakát, a szája elé pedig zsebkendőt tartott, s a benyomás, amit így tett a szemlélőre, bizony nem volt vigasztaló, s különösen leverően hatott régi tisztelőire, akik még emlékeztek a költő finom abbé alakjára.” Kosztolányi Dezső is erre a Párizst-járt, régi nagy történetek tanújára emlékezett: „Az első író, kit életemben láttam, Jámbor Pál volt, Hiador, Petőfi kortársa és ellenfele, ki már meggyötörve, ráncosan, aranysárga arccal bandukolt a szabadkai utcán, vásott ruhában, kezében egy esernyővel.” Szabadkai magányában rendszeresen látogatta őt Kubinszky Mihály fölszentelt püspök, Mészáros Ignác, néhai ókanizsai prépost-plébános, az „egykori vitéz honvéd”, és Szulik József országos hírű költő, óbecsei plébános. Nagy idők tanúi voltak valamennyien, volt tehát miről elbeszélgetniük. Azután már csak a vele egy házban lakó Sziebenburger Károly volt tanár és drámaíró, és Oláh Ferenc, nyugalmazott törvényszéki bíró látogatta az egykor legendás Hiadort, aki lelkének idealizmusát mindvégig megőrizte.