2024. április 25., csütörtök

A forradalom a sport által falta fel gyermekeit

„Az életerős, tettrevágyó népek fiatalsága körében azért hódít a sport, mert az a legbiztosabb fokmérője a jövő, a holnap nemzedéke energiájának. S ezt mérik össze egymással, az ebben való fensőbbséget döntik el a legnemzetközibb és egyúttal érthetően a legnemzetiesebb sportviadalokban, az olimpiádokon” – írta 1915 januárjában Az Ujság című napilapunk annak kapcsán, hogy az előző évben kitört (világ)háború az ígéretek ellenére nem ért véget, mire a falevelek lehullottak. Emiatt egyre valószínűbbé vált, hogy 1916-ban – első ízben a modern kori olimpiák történetében – nem lehet megrendezni a játékokat. A világ e tekintetben, olybá tűnik, mit sem változott száz év alatt: a politika, az ideológiai küzdelmek ma is mindenütt jelen vannak. A sport sem helyezheti kívül magát a hatalmi játszmák, az ideológiai harcok erőterén. Sőt, a szélesebb tömegek tekintetét magára vonzó tulajdonsága miatt a sport ma már előretolt, lényegesen fontosabb hadállásként funkcionál az effajta küzdelmek során, mint száz évvel ezelőtt.

Ha úgy közelítünk a kérdéshez, hogy a sportolóknál nincs jobb, hatékonyabb nagykövete, „reklámfelülete” egy-egy nemzetnek, ügynek, eszmének, akkor könnyen megértjük, hogy miért volt roppant jelentősége egy-egy nevesebb, karizmatikusabb versenyzőnek az elmúlt száz év során. Említhetnénk az afroamerikai atléta, Jesse Owens olimpiai győzelmeit a fajvédő Németországban, az évszázad legjobb sportolójának megválasztott Muhammad Ali döntését, amellyel megtagadta a behívóparancsot az amerikai hadseregbe, vagy a kommunista Magyarországot elhagyó Puskás Ferenc világsikereit a spanyol emigrációban.

Jelenkorunk sport-, de elsősorban futballvilágát a mérkőzés kezdete előtt térdelő, szivárványszínű karszalagot görcsösen hordani akaró, a mainstream ideológiát a közösségi médiában nyíltan hirdető játékosok jellemzik. Sokan mondják, hogy a labdarúgás csak egy játék, ám az elmúlt években mi, magyarok is megtapasztalhattuk, hogy a futball olyan érzelmeket mozgat meg, ami többé teszi puszta játéknál. Vagy ha Nógrádi György neves biztonságpolitikai szakértő szavaival akarunk élni: „…a futball az egyetlen sport, amely valódi, ha úgy tetszik, világtömeget képes megmozgatni.” Nem véletlen tehát, hogy ma az ideológiák kifejezése elsősorban a focira koncentrálódik. A jelenkorban azonban egyre kevésbé tűnik biztos befektetésnek egy-egy népszerű, erősnek látszó sportoló vagy csapat a politikai üzenetek eljuttatására (nem is feltétlen történik mindez olyan spontánul, mint az előző évszázadban).

Globalista világrendünkben ma már csökkenni látszanak a különbségek a nemzeti tizenegyek képességei között. Jó példája ennek, hogy az idei futball-világbajnokságon egy afrikai válogatott küzdhet meg a bronzéremért, amire a történelem során még nem volt precedens. Ennek hatásait jól láthattuk az önazonosságukat feladó, globalista elveket valló nyugati országokban: a marokkói szurkolók lángba borították Brüsszelt, míg más országok nagyvárosában betiltották miattuk a nyilvános meccsnézést. A térdelő angolok kiestek, de az LMBTQ-ideológiáért foggal-körömmel küzdő, szájuk befogásával demonstráló németek is megszégyenültek a világ ítélőszéke előtt: tragikus vereségsorozatot könyvelhettek el, már a csoportkörben. Pedig ha volt valami, ami sokáig biztosnak tűnt a futball-világbajnokságok előtt, akkor az az, hogy Németországgal bizony számolni kell.

Az idei világrendezvényen tulajdonképpen éppen az uralkodó, nyitottságot, elfogadást, multikulturalizmust álszent módon hirdető ideológia bukásának lehettünk szemtanúi. A forradalom a sport által falta fel gyermekeit.

Nyitókép: Illusztráció