2023. február 8., szerda
ANYASAROK

Nem elhanyagoljuk, hagyjuk felfedezni

Miért van szüksége a gyermeknek az önálló játékra?

Az elmúlt hetekben arra lettem figyelmes, hogy az egyébként teljes figyelmemet igénylő gyermekem egyre többször vonul el a saját kis szobájába, ahol azután csendesen eljátszadozik, akár egy órán keresztül is, anélkül hogy egyszer is felkeresne. Először borzasztó furcsa volt a csend. Gyanús. Mert ugye, ahol gyerek van a házban a csend és a nyugalom általában két dolgot jelenthet: vagy beteg a gyerek, vagy valami rosszban sántikál. Bár hitetlenkedve fogadtam a felszabadult időmet, nekifogtam valami hasznosnak. A biztonság kedvéért azért öt-tíz percenként lopva bepillantottam a gyerekszobába, félve attól, nehogy mégis a fentebb említett két eshetőség legyen az oka ennek a hirtelen jött nyugalomnak. Nagyjából egy egész órán át játszott önállóan a szobájában. Ez alatt az idő alatt én teljesen átszellemülten és félig meditatív állapotban készítettem el a zöldséglevest és a hamis túrógombócot ebédre. Talán több szabadidő is kijutott volna, ha nem győz bennem az anyai bűntudat, s az ebéd végeztével nem kérdezem meg az akkor éppen babájának mesét „olvasó” gyermekem, nincs-e szüksége a társaságomra. Ahelyett, hogy mondjuk főztem volna egy teát, s leültem volna Harry Pottert olvasni... Mert ez utóbbi azért jobban esett volna. Bár nagyon örültem, hogy végre egyedül és kapkodás nélkül sikerült elvégeznem valami feladatot, miközben a gyerekem elégedetten eljátszott nélkülem, kételkedtem abban, mennyire vagyok én jó és odaadó szülő, hogy egy egész órán át nem foglalkozom a gyerekemmel? Ennek kapcsán aztán elgondolkodtam, honnan ez az állandó kényszer, ez a megfelelni akarás, na és egyáltalán kinek akarok megfelelni, és baj-e egyáltalán, ha a nem vagyok mindig a gyerek sarkában?

Egyáltalán nem biztos, hogy állandóan jelen kell lennünk a gyerekszobában

Azonnal elő is került a kis noteszem, s lejegyeztem ezt a szürreális élményt. Arra vágyom, hogy a gyermekem kicsit békén hagyjon. A gyermekem békén hagy, én meg ahelyett, hogy élvezném a helyzetet, hirtelen azon aggódom, vajon nem hanyagolom-e el azzal, hogy hagyom egyedül játszani? Elgondolkodtam, mi lehet az oka annak, hogy a huszonegyedik század szülője, folytonos késztetést érez arra, hogy a nap minden létező szabad percében és órájában foglalkoztassa, lekösse gyermekét, lehetőleg valami olyan jellegű játékkal, ami nem csak szórakoztat, de fejleszt is. Nem kellett sokáig keresgélnem a választ. Modern szülőnek lenni elsősorban azért nehéz, mert megsokszorozódtak velünk szemben az elvárások – ráadásul egyszerre több fronton kell jobban és többet teljesítenünk, mint szüleinknek, nagyszüleinknek. Hogy legyünk jobb és odaadóbb szülők, csupán az érem egyik oldala, hiszen a legtöbb munkáltató is egyre nagyobb elvárásokat támaszt alkalmazottaival szemben. Legyünk jobbak, kreatívabbak, elérhetőbbek, naprakészebbek. S akkor az egészséges életmódról még csak szó sem esett, pedig lényegesen tovább tart valami egészséges vacsorát kitalálni és összedobni, mint betenni a sütőbe a mirelit pizzát.

Persze tudom, dédanyáink kézzel mostak, mindennap főztek, kertet gondoztak, ellátták a ház népét, gondoskodtak a gyerekekről és a tiszta otthonról, míg mi, modern nők mosogatógép és mosógép mellett is csak panaszkodunk. Csakhogy gyakran megfeledkezünk arról, hogy egyrészt dédnagyanyáink ritkán voltak annyira egyedül, mint a mai kor anyái. Másrészt pedig dédnagyanyáinkkal nem jött szembe naponta két tucatnyi írás, három TikTok-videó és néhány interjú arról, hogyan legyenek jobb háziasszonyok és anyák. Nem kritizálta senki naponta a gyereknevelési szokásaikat, mert nem egyedül nevelték a gyerekeiket. De, ami a legfontosabb, senki nem várta el tőlük, hogy szórakoztassák a gyerekeiket – arról meg még csak nem is hallottak, hogy a gyerekeknek fejleszthetők a kognitív és fizikai képességeik különböző kreatív és a szülő részéről meglehetősen sok időt, türelmet igénylő feladatokkal. Korunk szülőin tehát többszörös a nyomás. Nem elég, hogy a munkahelyek is egyre több időt, energiát és jelenlétet követelnek, a szülői kompetenciánkat is folyton mérlegeli a társadalom, s az elvárások hegye egyre csak nő. Nem csoda hát kétségbeesésünk, ha hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy temérdek teendőnk mellett elhanyagoljuk a gyereket.

Jó hír – az önálló játékra szükség van!

Bár a szülőket sokkal több, a fenti kijelentéssel ellentétes impulzus éri manapság, a helyzet az, hogy az önálló játéknak nagyon fontos szerepe van a gyermek életében. A trendnek köszönhetően, ahol anyukák azon versengenek, kinek a gyereke jár több foglalkozásra, iskolán, óvodán kívüli programra, ki törődik többet a gyerekével, utódaink többsége túlfoglalkoztatottságtól szenved. Amikor aztán egyszer csak elvárjuk tőlük, hogy szórakoztassák kicsit magukat – mert kifáradunk, vagy simán megunjuk a tanító és bohóc szerepét –, meglepetésünkre, nem is tudnak mihez kezdeni. Pedig az ember azt gondolná, a sok együtt töltött idő alatt megtanulták, hogyan kell játszani. A helyzet viszont az, hogy éppen az ellenkezője történt – megtanulták, hogyan kell utasításokat és javaslatokat követni, hogyan várhatják el a környezetüktől, hogy szórakoztassa őket.

Hogyan tanítsuk hát önálló játékra gyermekünket?

Először is, nem kell annyi játék. Biztosan minden szülő tapasztalta már, hogy sokszor a leghétköznapibb eszköz a legérdekesebb a totyogó vagy a kisgyermek számára. Ne vegyük el tőle. Hagyjuk, hadd fedezze fel, hadd ismerkedjen vele. S ha éppen keze ügyébe került egy fakanál, hát mutassuk meg mire való. Felügyelet mellett megkavarhatja a levest is, higgyük el, hatalmas élmény lesz számára. A gyermek akkor is játszik, mikor kipakolja a konyhaszekrényt – nem rendetlenséget csinál, nem rosszalkodik. Adjunk a kezébe olyan edényt, amelyet biztonsággal forgathat, s talán nyerünk akár tizenöt perc nyugalmat is. Fontos megértenünk, hogy az önálló játék nem feltétlenül úgy néz ki, ahogy mi azt elképzeljük, s legtöbbször nincs is hozzá szükség játékokra. Hatalmas felfedezés volt számomra, mennyire jó szórakozás egy kisgyermeknek például a zöldségfélék mosása. Játszik, de közben megtanuljuk melyik zöldségnek mi a neve, mire jó, hol terem, meg is kóstoljuk, ha van rá mód, s még a leves is elkészül idejében. Ha pedig megunja a társaságunkat, és elvonul, hagyjuk, hadd fedezze fel a kis világát egyedül. Ilyenkor nem arról van szó, hogy elhanyagoljuk, vagy figyelemre sem méltatjuk. Ilyenkor teret adunk neki arra, hogy feltérképezze a környezetét, kibontakoztassa a kreativitását, fejlessze a képzelőerejét – mondjuk érdemes lesz néha ránézni, nehogy a szoba fehér falán gyakorolja legújabb készségeit.

(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)